Előző nap még sütött a nap amikor elindultunk Rómába, hogy a hosszú depressziós tél után magunkhoz térjünk. A repülőn is - fent, a felhők felett- vakító napsütés. Káprázó szemekkel néztem az ablak melletti lány mobiltelefonján, amikor lefényképezte a szárny mögött felkelő napot, ahogy vörösre festi az egész eget.
Aztán leszálltunk Róma felett és mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Egyik pillanatról a másikra sötét volt és vastagon felhős, az a fajta idő, ami csendben megjegyzi: ne gondold, hogy most majd minden jobb lesz. Az a fajta idő, ami Párizsban talán romantikus lenne, Rómában viszont csüggedten tanácstalan ....
Érdekes, hogy mennyire hiszünk a városokban. Mintha egy repülőjegy önmagában képes lenne rendbe rakni dolgokat, amiket hónapok, évek alatt nem sikerült. Mintha egy másik nyelv, másik utcák, egy igazi olasz kávé majd meg tudná oldani azt, amit mi nem tudtunk. Én is ebben hittem, annyira, amennyire az ember bármibe belekapaszkodik, amikor már igazán nincs mibe.
A reptér olyan, mint a senki földje: még nem vagy itt, de már ott sem, ahonnan indultál. És ebben az átmenetben történt, hogy megláttam egy kisbolt feliratát: "Città del Sole". Ez már önmagában vicces volt abban a helyzetben.
Álltam ott, álmosan, fáradtan, üresen és azon gondolkodtam, hogy mennyire pontos tud lenni az irónia: megérkezem a Nap Városába, és minden borús, kivéve egy petite, reptéri boltot. Valahol itt kezdett el motoszkálni egy gondolat: talán nem kell ma semmit megoldani. Talán elég annyi, hogy megérkeztünk. Hogy a bőrönd nem veszett el. Hogy a város nem lök el magától azért, mert darabokban vagyok. Hogy Róma ugyan nem ígér semmit, csak jelen van – felhőkkel, fáradt fénnyel, olasz hangokkal.
Egy franciás vállrándítás. Az a mozdulat, amikor az ember egy pillanatra nem erőltet semmit: sem a véget, sem a gyógyulást, sem a nagy újrakezdést. Csak hagyja, hogy a nap úgy teljen el, ahogy akar.
Aznap nem történt semmi különös. És talán pont ez volt benne a különös. Nem volt katarzis, nem volt római filmjelenet, nem volt zene a háttérben. Csak egy város, ami sötéten fogadott, és egy ember, aki túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen megsértődjön.
Amikor úton voltunk a szállásunk felé, eszembe jutott, hogy talán mindenhol napsütés van: Belgiumot is beleértve, ahol mindig esik az eső; de nem fájt annyira, mint hittem. Talán mert a nap nem tűnik el végleg, csak néha más városok fölött világít. Talán mert nem baj, ha az első nap nem szép. Néha elég, ha csak őszinte.
Róma az első napon nem varázsolt újjá. De nem is bántott, hagyta, hogy megérkezzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése