- Életem szülinapi ajándéka -

 Veronát már jó ideje mondogattam mindenkinek, aki csak szerencsétlenségére meghallgatott... . Folyamatosan azt meséltem, hogy hát milyen menőség már: egyszer az életben ülni a veronai arénában, az olasz csillagos ég alatt, egy szál kombinéban, és hallgatni az operát.

Hogy konkrétan melyik operát - arról mondjuk nem volt konkrét elképzelésem. Nem is gondoltam rá, hogy melyik darabot szeretném látni vagy hallani, csak azt tudtam, hogy az élményt akarom. A hangulatot. A helyszínt. A nyári estét. A csillagokat. És persze a kombinémat is.

Így amikor Zsül egyszer csak rákérdezett: „Na, akkor menjünk?”, nagyjából gondolkodás nélkül következett a sikítás, majd a tökéletes veronai estéhez illő kombinéruha felkutatása. Mert hát egy ilyen alkalomhoz azért nem lehet csak úgy felkapni bármit.

Pedig volt bökkenő: már többször megfogadtuk, hogy a legnagyobb nyári melegben nem indulunk sehova. Pedig már előre lehetett tudni, hogy brutális hőség várható, +5-6 fokkal több, mint itt. És az utóbbi időben valahogy különösen nem voltam jó barátságban a meleggel.

De hát Verona hívott. Az aréna csábított. Az a bizonyos olasz nyári estétől már aludni sem tudtam... 

Úgyhogy mentünk.

Caffè perfetto, rossetto inciso, uscita sbagliata

Felhős vasárnap Rómában: a kövek szürkébbek, az utcák tágasabbak; amikor a nap hiánya kalandra csábít: Róma második legjobb kávéja után most Róma legtökéletesebb kávéjának felderítésére: ez a  Pantheonnál a Tazza d’Oro.

A kávé sűrű volt, nagyon petit, nagyon komoly, minden kortya azt súgta: figyelj. És tényleg sikerült ott lenni: nem a múltban, nem a következő napokon, nem másol: egy csészével Rómában, Pantheoni kilátással.  

Aztán jött a rúzs.

Hagytuk, hogy Róma vezessen: a Valentino-maszk bukkant fel az úton. Egy hatalmas maszk, tükrökből és egy világoskék, tapadós, átlátszó kezeslábasba bújt művésznővel, aki rendületlenül pózolt minden elképzelhető szögből. Sokáig nem hagytam Zsülnek élvezni a műsort, mert megláttam a Via Corson a KIKO felíratot és ezzel a lendülettel a nap sorsa megpecsételődött: lehetett gravíroztatni :).

A KIKO Milano üzlete az, ahol mindig sokan vannak, szép hosszú, kanyargós a sor, de abból  még nem következtettem semmire. Ráadásul Zsül, amikor látta, hogy felszabadul a hely, szólt is, hogy most menjek gyorsan ... A sorban állva lehett látni, hogy nem direktbe megy a sor a gravírozáshoz és van, aki 6-7 rúzst is gravíroztat egyszerre ... Így esett, hogy két vagy három órát álltam sorban egy gravírozásért. Ennyi idő alatt az ember sok mindenre rájön. Például arra, hogy milyen nehéz türelmesnek lenni, ha várnak rád, és ha azt hiszi, hogy egy rúzs majd jelentést ad valaminek. A felírat végül felkerült, a hátoldalra a Colosseo és akkor komolyan elhittem, Zsül nagy bánatára (mert ő is várt velem annyit), hogy ez egy jó döntés volt. 

Hétfőn már határozottabb terveink voltak. ..... 

Cittá del sole

 Előző nap még sütött a nap amikor elindultunk Rómába, hogy a hosszú depressziós tél után magunkhoz térjünk. A repülőn is - fent, a felhők felett- vakító napsütés. Káprázó szemekkel néztem az ablak melletti lány mobiltelefonján, amikor lefényképezte a szárny mögött felkelő napot, ahogy vörösre festi az egész eget. 

Aztán leszálltunk Róma felett és mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Egyik pillanatról a másikra sötét volt és vastagon felhős, az a fajta idő, ami csendben megjegyzi: ne gondold, hogy most majd minden jobb lesz. Az a fajta idő, ami Párizsban talán romantikus lenne, Rómában viszont  csüggedten tanácstalan ....

Érdekes, hogy mennyire hiszünk a városokban. Mintha egy repülőjegy önmagában képes lenne rendbe rakni dolgokat, amiket hónapok, évek alatt nem sikerült. Mintha egy másik nyelv, másik utcák, egy igazi olasz kávé majd meg tudná oldani azt, amit mi nem tudtunk. Én is ebben hittem, annyira, amennyire az ember bármibe belekapaszkodik, amikor már igazán nincs  mibe. 

A reptér olyan, mint a senki földje: még nem vagy itt, de már ott sem, ahonnan indultál. És ebben az átmenetben történt, hogy megláttam egy kisbolt feliratát: "Città del Sole". Ez már önmagában vicces volt abban a helyzetben.

 Álltam ott, álmosan, fáradtan, üresen és azon gondolkodtam, hogy mennyire pontos tud lenni az irónia: megérkezem a Nap Városába, és minden borús, kivéve egy petite, reptéri boltot.  Valahol itt kezdett el motoszkálni egy gondolat: talán nem kell ma semmit megoldani. Talán elég annyi, hogy megérkeztünk. Hogy a bőrönd nem veszett el. Hogy a város nem lök el magától azért, mert  darabokban vagyok. Hogy Róma ugyan nem ígér semmit, csak jelen van – felhőkkel, fáradt fénnyel, olasz hangokkal. 

Egy franciás vállrándítás. Az a mozdulat, amikor az ember egy pillanatra nem erőltet semmit: sem a véget, sem a gyógyulást, sem a nagy újrakezdést. Csak hagyja, hogy a nap úgy teljen el, ahogy akar.

Aznap nem történt semmi különös. És talán pont ez volt benne a különös. Nem volt katarzis, nem volt római filmjelenet, nem volt zene a háttérben. Csak egy város, ami sötéten fogadott, és egy ember, aki túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen megsértődjön. 

Amikor úton voltunk a szállásunk felé, eszembe jutott, hogy talán mindenhol napsütés van: Belgiumot is beleértve, ahol mindig esik az eső; de nem fájt annyira, mint hittem. Talán mert a nap nem tűnik el végleg, csak néha más városok fölött világít. Talán mert nem baj, ha az első nap nem szép. Néha elég, ha csak őszinte. 

Róma az első napon nem varázsolt újjá. De nem is bántott, hagyta, hogy megérkezzek.