- Kémjelentésből -

A kedvencem: persze nem teljesen gépeltem be - az egész novella a könyvben van.

"A magas, civilben izzadó, a lábát hányavetin keresztbe vetve trónoló főorvos átlapozza a zárójelentéseket, hümmög, csóválja a fejét, mintha együttérezne velem. A borítékot otthagyja az íróasztalán hanyagul, ahova helyezem. Megnyugszom, hogy ez ilyen egyszerű. Ugyan ő semmit nem fog tenni, de anyám ágyát biztosítja. Már csak a majdani kezelőorvosát, a főnővért meg az illetékes nővéreket kell megtalálnom és lefizetnem, és minden hónapban mindenkit újra, amíg anyám él. Az éppen érvényes havi tarifákról egy kedves költőnő világosított fel, akinek ott halt meg az anyja nemrég; nekem többet kell adnom nála, gazdag embernek tartanak, mert a képem olykor feltűnik a tévében.

Anyám a hátsó szárnyba kerül, a legutolsó szobába; két oldalról vannak ablakai, világos és lehet szellőztetni, ez jó. Mindössze öten haldokolnak a szobában, ez se rossz, anyám a bejárat felőli falnál középen fog feküdni hatodikként. Az éjjeliszekrényre kipakolom a gyümölcslevet, a kristályvizet, a fánkot és a túrós táskát; az éjjeliszekrény ajtaja leng, se gombja nincs, se zárja, majd valamivel rögzítenem kell.

.........

A folyosón téblábolok. A falnál haldoklók ülnek egykedvűen maguk elé meredve. Nem lázad senki. Csodálkozom. A folyosó kiöblösödik, az a társalgó, a tévé uralja, nagyon hangosra van állítva,ezekben a kórházakban egész nap üvölt a tévé a folyosón, van aki bámulja és nem tudja mit bámul, van, aki nem bámulja, talán nem is hallja. 

.........

Beakasztom az üres bádogszekrény keskeny rekeszébe a ruháit,már nem lesz szüksége rájuk. Felhívom a figyelmét a gyümölcslére és a túrós táskára, de fáradtan elfordul tőlem. Hihetetlen, mennyire sovány a válla. 

Hiába eszik: fogy, satnyul. 

........

A műtét előtt rövidre vágták a haját, : a feje összement, egészen kicsike, és rátapadnak a hajszálai. Eleven múmia. Öreg csecsemő. ....

A karjain nagy, sötétkék foltok, a rengeteg infúziótól. 

.....

Látom, nem nagyon tudja, hol van. Kórházban van, azt persze tudja. De nem kérdezi meg mifélében. Talán mert sejti. 

Mondom neki hazugul: itt szépen meg fog erősödni, csak egyék sokat, hogy majd haza tudjam vinni. 

...

Fogom a kezét, sovány múmiakéz, teli májfoltokkal. Simogatom...

A sovány arcát is megsimogatom. Hozzádörgöli a fejét a kezemhez. Nem is dörgöli, csak hozzányomja, mint a macskák és a kutyák. 

..

Ideje otthagynom. Úgy megyek el, mint aki órákat töltött vele, holott alig több mint öt percet összesen. 

.

Visszanézek. Nem néz utánam, félrebillent fejjel fekszik, magam elé bámul. Egészen kicsike a feje ezzel a lenyírt, szürkésbarna hajjal. "