- vidéki sanzonizé -

" A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis tanyámon. Rossz, régi szőlő, még a filoxéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a sorok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Folyton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunkásom, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum. Így aztán évről évre maradt.

Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg meg egy fiatal. Az öregek oly öregek voltak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor került haza orosz fogságból. Az öregek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munkája. Nem irigyelték tőle, keressen.

Szívesen fogadtam az új munkást, és sokat ácsorogtam mellettük. Ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett kaszinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállottak, csak a szőlőlevelek sustorogtak meg a nyelvek.

A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Élvezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevült s beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra, s az én nagy örömömre nem is akart befejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be.

Tavasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint, s a következő héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt:

- Jöjjön csak, valamit akarok mondani.

- Hajjuk - mondta Mihály.

- Én a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vállalják el a hátralevő holdat átajjába.

- A meglehet - bólintott Mihály. - Elpártolom.

- Egyedül?

- Egyedül, nagyságos uram, egyedül.

- Nem lesz sok?

- Nem. Megcsinálom én egyedül egymagam is.

- Osztán mit kér érte?

- Hát, nagyságos uram - Mihály művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet kiirtani a szavából. - Hát, nagyságos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy őtő, aki rajtam van.

Megvetően nézte végig magán az egy őtő ruhát, ami nem is ruha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fogságot s legalább három karantént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita, és lógott rajta, mint az angyalbőr.

- Teccik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szógáltam mint kaszárnyatőtelík, négyet a fronton meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyüttem, nem leltem itt semmiféle szülémet, a tíz év alatt elmentek szegények. Nem is hagytak rám se fedelet, se semmit... Hát énrám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne házasodni is akarnék.

- No, jól van, Mihály. Nem sajnálom, csak végezze el becsületesen, és meg ne szakítsa magát.

- Nem lesz hiba, nagyságos uram.

Kezet fogtunk, megegyeztünk, és nagy lelki megnyugovással mentem be Pestre.

De szerdán időt szakítottam magamnak, és a délutáni hajóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egyszál munkahadseregem. Öt órakor érkeztem meg, s keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott hever a szőlő sarkában nagy édesdeden, és sütteti magát a nappal.

- Mi az, Mihály, maga hever?

- Micsinájjak, nagyságos uram?

- A teremtette, dógozzon!

- De mit?

- Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanyelet. Hogy lesz kész a héten?

- Má megvan.

- Mi a fene?

Kisült, hogy mióta kezet fogtunk, ő azóta éjjel-nappal a kapanyelet markolta, s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök.

Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold.

Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Nem szeretnek ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk, a Hegyalján nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem vennének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják. El is magyaráztam neki a nagy különbséget a kétféle munka közt, s ő azt meg is hallgatta ellenmondás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hármójukat hívtam be. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak.

De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítottam Mihályt:

- Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el ennek a szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe.

- Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe?

- Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetezőanyagot, maga elvégzi a permetezést. Én adom a rafiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a magáé.

Mihály elgondolkozott.

- Nem tehetem. Nincs kitartásom. Nem tudok én egész esztendőben ingyen dógozni.

- Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dógozna. Ha aztán eladjuk a mustot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja.

- De hátha nem lesz annyi termés..., hogy kiteljen belőle a napszám...

- Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a többletért.

Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt.

- Hun fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak?

Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állani.

- Nem muszáj most válaszolni. Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja.

Úgy is lett, karácsonyra kimentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított.

- Meggondoltam a dógot. A jány is jóváhagyta.

- Jány is van?

- Van egy szegény. Szép jány, csak kicsit szegény, szóval semmije sincs. Hát ű is mondta, beszéljek a nagyságos úrral.

- No, hajjuk.

- Ahogy a szó vót... Felibe..., de a nagyságos úr kifizeti a napszámokat...

- Rendbe van.

- Hát így elpártolom.

Írást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogalmaztam meg mindent, ahogy a szó volt. Összehajtotta az írást, köszönt, s kiment a szőlőbe: Én csak néztem örömmel, ahogy lépkedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik.

Tavasz nyíltával, ahogy kijöttem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s a hó bujdosott a hantok alatt.

Mihály felvette a metszés díját, s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva.

Rám kacsint, s azt mondja:

- Értem én már a nagyságos urat... - s odaintett a mélyművelésre. - Tudja a nagyságos úr, mit csinál.

Egész évben nagyszerűen dolgozott. De furcsa átalakulást vettem észre rajta: gazdája lett a szőlőnek. Ott lakott benne. Minden szabad idejét ott töltötte. Két hold szőlő nem foglalja le minden idejét egy ilyen erős embernek, pláne a sürgős munkákra napszámosokat is hívott, mert megmagyarázta, hagy annak idejében kell elkészülnie. Ám az öregeket sose hívta. Kérdem, mért nem. Azt mondja: nem kell neki, hogy a pipát tömjék. Neki munkás kell... Szóval akármilyen messze dolgozott is napszámba, éccakára megjött, és egész éjjel őrizte a szőlőjét, szinte kézzel húzta kifelé a leveleket. Fújta, hogy jobban égjen az élet tüze.

Mikor a szőlő virágzott, egy reggel köd volt. Aznap nem ment munkára, míg a nap fel nem sütött. Reszketve nézte, nem tett-e kárt a köd a virágzásban.

Ha szárazság volt, majd megbomlott, mi lesz a szőlővel. Hirtelen sok eső jött, akkor még jobban szédelgett, nem árt-e a szőlőnek. Peronoszpóra mutatkozott, már kavarta a bordói levet, és permetezett.

Egy nyári vasárnapon új ruhában állított be.

- Mi az, Mihály? Tán lakodalomba készül?

- Restelltem már az ócska zubbonyt. Hitelbe vettem... Megmutattam a szabónak a szőlőt: adott rá egy ruhát.

De a legfurcsább az volt, hogy kezdte ki nem szedni a napszámot.

- Nincs szüksége pénzre?

- Hadd maradjon a szüretre. Mer osztán nagyon hibázna, ha nagyon sokat levonna a nagyságos úr.

Már nem akart a kapitálishoz nyúlni. Tőkét gyűjtött.

Akkor volt a szárazság. Két hónapig egy szem eső sem esett. Jön egy vasárnap az új ruhában, s mondja:

- Templomba vótam.

- Ne beszéljen... Mikor vót utójjára?

- Mikor a századdal kirendeltek misére... Kálvinista vagyok, de menni kellett... Magam kedviért nem is tudom, mikor vótam valaha...

- Aztán könyörgött a jó Istennek?

- Nemigen esett jól.

- Mér?

- Hátam megett ült egy vénember, ez úgy ordított, majd beszakadt a fülem. Mondtam is neki, ne bőgjön annyira, nem siket az Isten.

Avval elment a szőlőbe, és nézte a fürtöket. Ha szemmel verni lehet, talán gyógyítani is.

De úgy látszott, érdemes volt templomba menni, elmúlt a szárazság, s Mihály egyre vidámabb lett. Egy este bizalmasan szólt:

- Nagyságos úr..., most nagyot mondok... Mán nemigen veszem el a jányt...

- Miért?

- Hát... világkódusa..., mit csináljak egy kódusból kettőt?... Kapok én mán fejjebbvalót is... Most is olyan szép szeretőm van, de olyan..., özvegyasszony..., hét hód fődje van...

Kicsit be volt borozva, csillogott a szeme, beszédes volt.

- Tuggya..., ha az embernek van valami kilátása..., egész másképp néznek rá... Jövőre is ide tetszik adni a szőlőt?

De ősz felé nehéz idők jöttek. Szüret előtt leesett a bor ára. Mindenfelé jó termések mutatkoztak, s azok a kutya újságok is csak olyanokat irkáltak, amitől romlik helyben az ár... A tavalyinak már a felét is alig ígérték. Mihály olyan lett, mint akit kilúgoztak. Újra előkerült a bakaruha, még vasárnap is.

Azt mondja egyszer:

- Nagyságos úr. Soha én nem tudtam, mi az éccakai gond. Világéletemben úgy aludtam én, mint a tej. Most asse tudom, hol áll a fejem. Ezek a betyár borkereskedők már veszik a mustot előre, de oly szemét áron... Nekem is kínált a kocsmáros, hogy ha kell, ád, felírja, majd fizetek szüret után... De most igyam meg, osztán dufláját adjam majd érte?...

Sajnáltam szegényt. Az arca beesett. Már egészen kapitalista lett, már végigszenvedte a piachangulatokat, az áralakulás borzalmait.

Vigasztalni akartam:

- Nem baj, van szép szeretője. Majd megvidámítja.

- A fenét..., nem kell nekem szerető..., van nekem elég gondom. Avval halok, avval kelek.

Szüretkor, a prés mellett őszintén megvallotta:

- Tuggya, mit sajnálok, nagyságos úr?... Hogy azt a marhaságot csináltam, hogy nem szedtem ki több pénzt előlegbe napszámra... A nagyságos úr pedig adott vóna... Mer a nagyságos úr jó ember... Mikor hazajöttem, mondták, csak ide kapjak be, mert bolond, aki a nagyságos urat be nem csapja..., itt mindig dufla napszám vót..., én meg olyan ökör vótam, hogy csak arra spóroltam, hogy több maradjon a termésbül.

Az a furcsaság történt, hogy éppen a szüret alatt emelkedni kezdett a bor ára. Ettől hirtelen megvidámodott, s jön hozzám:

- Nagyságos úr, tessék csak ide figyelni... Ne adjuk el még a mustot... Szentendrén van egy kocsmáros, az ád kölcsön hordókat... Pince van..., tegyük el, nem kér enni...

Megjelent a kapitalizmus jellemző tünete nála is: a spekuláció.

Belementem. Azonnal szekeret szerzett, s kihozta a hordókat. Egy litert sem akart kiadni.

Disznótornál és szüretnél a gazdának folyton kóstolót kell küldenie. Ő nem adott senkinek egy kortyintást sem, s irigyen nézte, és pontosan felírta, hogy én a magaméból kinek mennyit utaltam ki, hogy ezt a felezésnél levonja az én részemből. De még azon felül meg is dorgált:

- Isten ellen való... vétek adni...

Tavaly még nagyon megköszönte, hogy egy litert kapott minden munkás. Így ő is.

Mikor a must mind lent volt a pincében, megelégedetten dörzsölte a kezét. Szép termés volt. Ha el lehetne adni jó áron, szép pénz ütné a markát...

- Spórol a lakodalomra? Mi van a jánnyal?

- A jány... - legyintett. - Nem törődök én a jánnyal..., az csak olyan ijedség vót... Az ember begyullad, akkor kapkod fűhöz-fához... Visszajött a szép szeretőm, de még másik is került... Ha akarom, egy harmincholdas gazda is hozzám adja a jányát..., mer van ám ezeknek szemük..., minden paraszt megnézte, hogy mívelem én a szőlőt... Oroszországba tanultam, annak a déli felin sok szőlő van... Sok rossz szőlő van a határba, nem bánnák, ha megszakítanám magamat benne...

Szüret után ott feküdt a bor a hordókban. De valami nem nagyon tetszett: mindennap több lett.

Hű fene - mondom magamban -, baj van! Ez már megtanulta a kapitalizmust mindenestül, már a manipulációnál tart.

Éppen vevő jött, mondom neki: adjuk el.

Ő nem. Ő karácsonyig nem ád egy litert se. Ha én akarom, osztozzunk, ő a magáét őrzi.

Hát én eladtam a magamét, s átnyújtottam neki a pincekulcsot, avval beköltöztem családommal a városba.

Csak februárban jöttem ki legközelebb. Mihály sovány volt, sápadt volt, mérges volt.

- No, a nagyságos úr jól kibabrált velem. Azóta se vót olyan ára a bornak. Tudott a nagyságos úr valamit: azért adta el.

- Maga még semmit sem adott el?

- De. Ötöt eladtam a kocsmárosnak, hármat meg egy szentlászlói tótnak tűzifáért... Még a héthektós megvan... De más itt a bibi... Nem mondta nekem a nagyságos úr, hogy ez olyan fene rossz bor... Aki megvette, az többet nekem nem köszön... De én se lefrektálok rá jövőre...

- Hát mit csinál most evvel a borral?

- Csapok egy nagy lakodalmat, s megisszuk.

- Olyan nagygazda házához házasodik, ahol hét hektót isznak meg?

- Nem..., mégis elveszem a jányt... Szegényhez szegény dukál...

Következő esztendőn kivágattam a szőlőt... Olyan bort csakugyan nem érdemes termelni, hogy ha valaki megveszi, ne köszönjön... Ha nekem nemköszönőkre van gusztusom, megírom az igazságot, mindjárt van elég...

Mihály azonban nem itta meg a hét hektó bort a lakodalmon, hanem elcserélte hét malacért. A felesége felnevelte, s most két jó lova van, s fuvarozásból vígan él.

A kapitalizmusnak búcsút mondott, mert szeret éjszaka nyugodtan aludni.

Móricz Zsigmond: Válogatott elbeszélések, 1936

- otthon a 7végén -

"Múlt éjjel sokadszorra látta a szülői házat álmában.
Azt a házat és kertet, ahol igazán gyerek volt, ahová minden szép emlék kötötte, ami ugyan áll még a mai napig is, de már egészen máshogy néz ki, mégis mindig a régi formájában látja, mert az égett bele a lelkébe, eltörölhetetlenül.
Azt a szülői házat, ahová soha többé nem mehet ugyanúgy, csak a tudatalattija vezeti folyton vissza oda, ahová minden kötötte és ahol mindent elveszített, amiért érdemes volt élni és amit azóta sem talált meg ugyanúgy sehol. "

http://frufoto.blogter.hu/378432/alom-otthon

***

Az életem legjobb döntése az volt, hogy akkor léptem le, amikor még minden szép volt, mert így csak a szépre emlékszem;
Az életem legrosszabb döntése meg az volt, ahova leléptem.

***

"A nehéz helyzetekben csak magadra számíthatsz - hangoztatták anyáink az ijesztő dzsungel törvénye-szentenciát ... , aztán megismertünk olyan helyzetet, ahol a többiek segítsége jól jön ugyan, de megoldást önmagában nem kínál. " //borsa.hu

- határok nélkül (- Szása 9. rész) -

Augusztus 23. szombat
Ezen a ponton szerettem volna befejezni az autóstoppos utazást, mert gondoltam vonattal megyek haza Novoszibirszk-be, jópolgári módon. De jegy 1 szál sem volt, még a közeljövőben sem, így továbbra is stoppolnom kellett.
Miután jól elvesztegettem az időt az állomáson, utána tudtam csak menni az M7es pályára.
A busz elvitt Balasiha-ba. További két autóval elértem Nyizsnyij Novgorodba olyan - 7 óra körül. Elmentem azért az állomásra, hátha találok végre jegyet haza. Kitaláltátok: nem volt. Kiértem valahogy a város szélére késő este, de holnap már nem akartam több időt vesztegetni, reggel tovább akartam menni.
Az éjszakát az erdőben töltöttem.

Augusztus 24., vasárnap
Korán reggel már az úton voltam. Elsőre a távolsági kamionosok vettek fel, akik Csebokszariba mentek. Az egyik kanyarban kitettek. Aztán egy kis idő után megállt egy Truckers, Valentin vezette, egy középkorú férfi Litvániából. Németországból jött és Kazahsztán felé ment, és tudtam ilyen módon akár Omszkig is elvihet. Gyorsan mentünk: 60-70 mérföld / óra, és hegynek fel is vagy 30 km-en keresztül. Különösen akkor látszik, hogy mennyivel erősebb egy Truckers, amikor át kell kelni az Uralon.
Valentin vezetett 18 órát egy nap. Vele megtaláltuk a közös nyelvet, és a két nap utazás Omszk-ba sem volt unalmas. Azon az éjszakán aludtam először az éjszakát járműben.
3 napja jöttem el Moszkvából, és hogy őszinte legyek, nem volt rossz utazás :-).

Augusztus 26. kedd
Omszkba a nap második felében érkeztünk meg. Ha stoppolok Novoszibirszkbe,akkor inkább holnap indulok neki, mert valószínűleg az estét és az éjszakát valahol az úton kell töltenem. Bementem az állomásra, vettem egy jegyet a vonaton, 3 órával később indult.
Na végre, ülök a vonaton. Menjünk.


Augusztus 27. szerda
Kora reggel 6:15: Novoszibirszkben vagyok. Megint.

P.S.
Az érdeklődők ide írjanak: albrsv@online.sinor.ru
és majd válaszolok a kérdésekre.

- határok nélkül (- Szása 8. rész) -

Augusztus 19. kedd
Reggel 6 óra - arra ébredtem, hogy zuhog az eső... Éjszaka nem volt egyetlen felhő sem, így aztán amikor felébredtem alaposan átáztam (az eső volt valójában az, amire felébredtem). Fel kellett húznom a sátrat és ott megvárni, amíg eláll az eső.
Amikor az eső lecsillapodott, betettem a vizes cuccaimat egy hátizsákba, és visszatértem a benzinkúthoz, ahol végigkérdeztem, hogy megy -e valaki Varsó felé, vagy legalább Koninba.
Mindenki nemleges választ adott, bár néhány közülük nyilvánvalóan ravaszkodott, és egyszerűen nem akart magával vinni. Miután már erősen vacsora előtt álltunk, rájöttem, hogy hiábavaló itt várnom bárkire is, inkább kimentem az autópályára, és nekiálltam leintegetni az autókat. Egy idő után megáll egy rendőr. Gondoltam megint csak a papírokat akarja ellenőrizni, de azért megkérdeztem, hogy merre kell menni Koninba?
- Hogy hova? Koninba akar menni?
- Igen, de valójában majd mennék tovább Varsóba.
- Koninba elvihetem.
- ... Igen? Jönnék, .. a legnagyobb örömmel. Ez az első alkalom, amikor ilyen udvarias és barátságos rendőrrel találkoztam.
- Na jöjjön.
Mentem. Szinte Koninban tett ki. De ment le a főútról, csak az út közelében, egy kis városban, ahol él.
Bár a jelek szerint jó irányba mentünk, de, mert mondta, hogy egészen Varsóig nem megy el, viszont kb. 5-7 mérföldre van a főutak metszéspontja, és onnan már egyszerű dolgom lesz. Így aztán felvetettem magam egy lengyel egy lengyel-Truckers-re, és elmentem egészen Sochaczew-ig. Itt egy Mercedes vett fel egy már öreg emberrel, és elértünk Varsóba. Elvitt szinte arra a pontra, ahol már láttam az ismerős kempinget. Hálálkodni kezdtem:
- Köszönöm. Jöjjön el Oroszországba,látogasson meg.
- Nagyon félnék ott. Rabolnak, lőn ... jobb nekem itt - na ezt a mondatot nem hallottam egy embertől sem az egész utazáson során. Félnek az emberek attól, hogy Oroszországba jöjjenek.
Na de már késő este lett. A táborban maradtam.
Augusztus 20. szerda
Egész nap Varsóban járkáltam, azokon a helyeken, ahol még nem voltam. Megnéztem a különböző műemlékeket, templomokat, parkokat. A város nagyon szép. Küldtem e-mail-eket, hogy nemsokára már otthon leszek.
Az estét, úgy döntöttem, hogy egy kávéházban töltöm, megnézem mennyi lett az árrés a legutóbbi látogatásom óta.
Mindabból amit út során próbáltam a legjobban az a lengyel sört "Dojlidy" tetszett. Ittam még párat belőle.


Augusztus 21., csütörtök
Eljött az ideje, hogy továbblépjek. Varsóból ebédidő után álltam ki megint stoppolni. 100 mérföldre egy Pólus - kis teherautó- állt meg, amivel autószerelő műhelyekbe szállítottak.
Alig tett ki már fel is vett egy közelben parkoló, belorusz teherautó, ami elvitt majdnem a határig. Elhagytam az ellenőrzőpontot, ami a teherautóknak volt fenntartva, és átmentem a személyautókhoz.
A határ túloldalán nekiálltam, hogy fogjak egy autót. Egy fiatal fehérorosz ("moszkovita") vett fel, aki bevallotta, hogy általában senkinek sem áll meg, de persze engem felvett, mint kivételt. Egyre közelebb kerültem a határ másik oldalán lévő ellenőrzőponthoz, és már fel is vett egy másik srác, persze fehérorosz, akivel mintegy négy órán keresztül utaztam. A határátlépés 2 órán át tartott. ... és már itt vagyok újra Brestben.
A település határában újra vezethettem az álmos ember autóját. Nagyon meglepődött, amikor meglátott, és mondta, hogy érdekes lehet ez az autóstoppos utazás. És úgy tűnt nekem, hogy ez az ember szerint hasznos egy ilyen utazás, még akkor is ha ő nem biztos, hogy megtenné.
Brest-től a Baranovichi-ig egy férfi és egy nő autójában ültem, amiben bútorokat - amiket Lengyelországban vettek- is szállították. Szóval ültem valahol az autó mélyén, szorongtam az óriási dobozok között. Szinte már éjjel elértük Baranovichi-t.
Erdők nem voltak a közelében, így a sátort egy jobb területen vertem le, ahova a nő némi takarmány füvet szórt.
Kb. 100 méterre volt az út.


Augusztus 22. péntek
Ahogy pirkadt, szedtem a lábam. Ugyanaz volt mint kifelé: stoppolni Fehéroroszországban - öröm. 5 perc után megállt egy fiatal pár. Orsába mentek a rokonaik esküvőjére. Nagyon gyorsan Orsába értünk, mert a srác, a vezető, is gyakran stoppolt, és ott is élt.
Orsában, szinte azonnal felvett egy 60 év alatti férfi építész, Oroszországba utazott dolgozni.
- Fehéroroszországban, -mondta-, a munkát rosszul és keveset fizetnek.
Elvitt majdnem Golitsyno-ig, ami Moszkva előtt van 50 km-re.
Golitsynoban történt velem először az összes utazásom alatt, hogy pénzt kértek, hogy elvigyenek:
- Hello! Ha Moszkva előtt szeretnék kiszállni a legközelebbi metróállomásnál?az mennyibe kerül? mert tudod, átutaztam a fél Európát, közel 10 ezer kilométert, most mennék már haza, és még soha nem volt olyan, hogy azért, hogy felvettek pénzt kértek, sőt - egyáltalán nem :-), nekem a stoppolás alatt még az ételem is ingyen volt.
- Igen, nem mondod? Nos, ülj be.
Ez az ember egy harminc év körüli moszkovita volt. Elvitt, mert nagyon meglepte a történetem, és mindent részletesen elmagyaráztam, hogy hogyan jutottam ideáig.
Este már Moszkvában voltam és ott is maradtam a rokonoknál.

Megosztás:

- határok nélkül (- Szása 7. rész) -

Augusztus 15. péntek
Reggel bevonatoztam Berlinbe. Kempinget direkt nem kerestem elsőre; nem akartam még eldönteni, hogy hol fogok aludni.
Az állomáson hagytam a cuccom egy csomagmegőrzőben, vettem egy várostérképet, és elmentem megnézni Németország fővárosát. Voltam a Reichstagban - a kupolában, láttam a Brandenburgi kaput, templomokat, palotákat és egyéb látványosságokat.
Este sétálgattam egy akkora parkban, mint egy erdő, láttam előlem futkosó nyulakat, és a kacsákat úszni a tóban. Találtam egy félreeső helyet, és eldöntöttem, hogy itt fogom tölteni az éjszakát. Amint besötétedett, elhoztam a dolgaimat csomagmegőrző szekrényből, és visszajöttem erre a helyre, és mit mondjak.. nagyon kényelmes kanapém volt.
Németországban, azt kell mondanom, csodálatosan tiszta és rendezett minden.
Meg lehet nézni, hogy pl. egy férfi- bár portásként vagy takarítóként dolgozik, akkor is boldog, és örül, hogy ennyire jól elláthatja a feladatát.
Az állomásokon gyakran láttam iszákosokat vagy hajléktalanokat, de itt még a vasútállomásokon is különböző konténerek voltak az üveg-, a műanyag-, a papír hulladékoknak ...
Az emberek udvariasak és barátságosak. Többször előfordult, amikor leálltam valahol és nekiálltam térképzeni, rögtön odajött valaki és felajánlotta a segítségét.

Augusztus 16, szombat
Ma ismét a város utcáit róttam. Elmentem Treptow Parkba, megnéztem a híres emlékművet: szovjet katona, karjában egy német kislány.
A városban elkaptak a kontrollosok- azt mondták potyautas vagyok.
Ráadásul először utaztam vonattal.... Meg kellett mondanom nekik,hogy szerintem a tömegközeledési jegyek irtó drágák, nem létezik, hogy megveszem. A legkevesebb 1,5-2 euró / út volt, inkább nem is kotorásztam pénz után a zsebemben.
De mert potyautasnak néztek, símán lekapcsoltak:
- Akkor meg kell fizetnie a bírságot.
- Mennyibe kerül?
- 40 euró.
- Hooooogy??? € 40? Hol van nekem 40 €?!? Autóstoppos vagyok, ennyi pénzt nem is mernék magammal vinni sehova...
Elkezdtem matatni kicsit a zsebemben és az egyikben találtam kb. 5 eurot. Kicsit őrültnek gondolt az ellenőr, aztán elvitt a jegyárusító automatákhoz, elvette a pénzt, és adott cserében egy napijegyet, amivel egész nap mehettem bárhova. Mellesleg, ez az utazójegy elég praktikus 5let volt, legalább megvédett a legközelebbi rajtaütéstől.
Potsdamba indultam - egy Berlin melletti kisvárosba, ahol érdekes romokat találtam, de azok is megsemmisültek már, láthatóan a háború alatt.
Azon az éjszakán az ottani parkban aludtam.

Augusztus 17., vasárnap
Ma elnéztem Charlottenburgba - egy nagyon szép palota-múzeumba, ami mellett volt egy nagy kert is. Elmentem az Egyiptomi Múzeumba, megnéztem a híres Nofertiti királynő szobrát.
Elég sokat sétálgattam a városban. Áthaladtam egyik parkon, ahol napfürdőztek a turisták. És nini, mindenki meztelen: egy nudista-strand.
A németeknél, talán egy egészen más fogalom a meztelenség. Körös-körül a járókelők, sétálók, autók, de senki abszolút senki nem szentel semmilyen figyelmet a nudistáknak, ráadásul a nudistákat sem érdekli senki. Senki nem akadályoz meg senkit.
Este nekiindultam a kivezető úton a lengyel határt felé. Az erdőben töltöttem az éjszakát.

Augusztus 18. hétfő
Másnap reggel, miután elindultam, olyan két mérföldre nekieredt az eső. Nagyon lassan haladtam, az eső miatt (az időjárás ma egyszerűen taszító). Siettem az 1-2 mérföldnyire lévő parkolóba menedéket keresni (tudtam, mert korábban erre mentem).
Miután álldogáltam ott vagy másfél órán át, megállt egy német, elvitt a 30 km-re lévő kilépési pontra.
Itt sem voltam sokáig. Egy frankfurti család: der Oder anya és fiával mentem az autópálya-kijárathoz,ahol már láttam, hogy - 4 km-re van. Sétálnom kellett az autópályán, mert tudtam, hogy itt senki sem itt fog megállni nekem.
A határelérése előtt elkaptak a rendőrök, és kezdődtek a szabvány vámos kérdések:
- Mutasd az útleveled! ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? .. Itt már nem stoppolhat. Nagyon veszélyes.
Ellenőrizték az útlevelem adatait a számítógépükben. Huhh.. nem vagyok az Interpol listáján.
Mondom nekik:
- Ok-ok, lemegyek az sztráda alá és majd gyalog átmegyek. Aztán majd stoppolok, és átmegyek a határon.
- Ez nem így működik! Lehetetlen! Nem lépheti át a határt gyalog.
Aztán elmagyarázta, hogy a kerékpárosút 6 kilométerre innen található. Teljesen meg voltam győződve, hogy rossz irányba mutatták, hogy menjek, és indokolatlannak találtam, hogy megtiltották a stoppolást. Ezért aztán elrejtőztem a sarok mögött, és megpróbáltam leinteni a legközelebbi arra járó autót. Két órán belül senki sem állt meg, kivéve a rendőröket, akik megint csak a papírokat kérték, valamint jöttek a már unos- untalanul ismételt vám kérdések, de bezzeg elvinni valameddig, azt persze nem akartak.
Végül megállt egy autó: két srác civilben. Hurrá, - örömködtem -most végre továbbmegyek:
- Hello. Át tudna vinni egy gyalogos átkelőig a határ túloldalára? Turista vagyok, átutazó.
- Nem veszünk fel stopposokat. Rendőrség. Mutasd az útleveled ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? ..
Papírok ellenőrzése. Aztán elmentek.
Úgy döntöttem, hogy ha más lehetőségem nincs, eljátszom a kémet: az erdei ösvényeken fogok menni, hogy ezúttal senki sem állítson meg, aztán visszamegyek közúti csomóponthoz.
Megcsináltam.
Jön egy autó, kiszóltak,hogy vigyenek át határon?:
- Vagy inkább jössz velünk kábítószereket, fegyvereket, robbanóanyagokat csempészni? - Több, mint egy vicces.
- Jaj, ne már...Turista vagyok, aki autóstoppal járok-kelek Európa-szerte. Kopj le.
- Oké, jól van na. Ülj be. Kérsz almát, vagy teát?.
- Köszönöm szépen.
A határ autóval vagy 10 perc volt. A német határon a lengyelek még az útlevelet sem ellenőrizték. Amikor a vezető kinyújtotta a papírokat, és én is odaadtam az enyémet, berakta a csomag aljára, így aztán a határőr teljesen figyelmen kívül is hagyta.
Ezért aztán a határ elhagyása után vissza kellett mennem lebélyegeztetni az útlevelem, nehogy belém kössenek, hogy jogtalanul hagytam el Németországot.
Mentem vagy 10 mérföldet, ahol is megpillantottam azt a benzinkutat, ahol már jártam.
Itt felvett egy szép fiatal pár: lengyelek. Még nem voltak házasok. Malek és Iveta is hazautazott. Mind a ketten beszéltek egy kicsit oroszul, de Iveta jobban.
Útközben Malek állandóan viccelt és szórakoztatóan próbált oroszul beszélni. Nagyon jól éreztem magam velük, jól bántak velem, kávéztunk, lementünk a partra, és még bunyóztunk is kicsit (lenyomtam, bár igazán nem is akartam)
Megtankoltak a benzinkútnál, ahova késő este beértünk a város szélén, én meg mentem kb 200 métert, ahol találtam egy félreeső helyet a bokrok között, és az éjszakát ott töltöttem. Túl lusta voltam felhúzni a sátram, meg meleg is volt, úgyhogy csak elheveredtem a fűbe, a hátizsákot beraktam a fejem alá, és már aludtam is.

- határok nélkül (- Szása 6. rész) -

Augusztus 8., péntek
Korán keltem és épp csak bekaptam a reggelit, már mentem is az utamra. 15 perc múlva megállt egy fiatalember, Romániába ment. Azt mondta, meg fog állni Frankfurtban (irtó szerencsésnek éreztem magam).
Beültem.
Az úton aztán elmesélte, hogy Bécsben él, és egy cipőgyárban dolgozik. Münchenig eljutottunk, aztán valamilyen okból meggondolta magát, és azt mondta a parkolóban, hogy szálljak ki, merthogy az ő tervei megváltoztak, és visszafordul 10 km-t.
Nos, oké. Miután álltam körülbelül egy órát, egy katona kinézetű ( tiszthelyettes), fiatal férfit állítottam le, aki ment haza hétvégére a munka után. Ő vitt tovább Stuttgartig, egy benzinkútnál rakott ki. Úgy gondoltam itt kicsit megállok ebédelni. Aztán visszamentem stoppolni. Megállt egy kocsi:
- Hova mennél? - kérdezte egy német pasas.
- Frankfurtba.
- Ülj be.
Az idő csak múlt, és azt hittem sosem jutok már el sehova. Közben a sofőröm mesélt, hogy ő ügynökként dolgozik, és így különböző országokba tud ellátogatni. Elvitt egészen a Frankfurti repülőtérig. Na ha valami,akkor ez egy igazán hatalmas repülőtér, még sosem láttam ekkorát. Város a városban. Busz ment a következő városba (Hessenshtamm), innen még 18 km volt Frankfurt, ott lakott a barátom: Vladimir, aki meghívott magához.
Az egész estét, és az azt követő napokat is átdumáltuk: sokat meséltem az utamról, ő az életéről Németországban és beszéltünk Oroszországról.
A következő két nap annyira nyugis volt, hogy el sem hittem. Mentünk ide-oda a barátaimmal, Vladimirral és feleségével Tatjanával az üzletekbe és a helyi bolhapiacra (magamnak nem terveztem vásárolni semmit, amit mégis vettem, az ment a cég számlájára), és körbejártuk az egész várost. Nagyon meleg volt, ezért menedéket kerestünk a helyi medencében.
Ezekben a napokban irtó sokat, és nagyon kellemeseket beszélgettünk.
Megjegyzés: Frankfurtban nagyon tiszta házak bejárata, amely azon túlmenően még tele van virágokkal. Az apartmanok ajtaját virágfüzérek díszitik, sőt olyant is láttam, ahol babák.

Augusztus 11. hétfő
Összegzem Frankfurtot: összehasonlítva azzal, amit már láttam más városokban, Frankfurtban nem volt semmi különleges. Általánosságban elmondható, hogy szép nagy házak és struktúrák épültek ki Frankfurtban a háború után. Úgy tűnik az összes régi épület elpusztult a második világháborúban.
Kóboroltam a városban estig, és úgy döntöttem, hogy holnap továbblépek. Szeretném látni Hamburgot és Berlint is részletesebben.

Augusztus 12. kedd
Eljött az ideje, hogy lelépjek. Vologya elvitt engem Hamburg irányába. Az egyik autópálya-csomóponton, elköszöntünk.
Ekkor felvett egy lány, de csak 10 mérföldre vitt egy benzinkútig, mert itt könnyebb volt megállni neki.
Innen Göttingen felé egy ferences testvérrel mentem, aki megkínált a kezében lévő "testvérek" borból, amiből vitt egy kamionnyit a kalostromba.
Akkor, most Hamburg! Jövök!, Az úton ahányszor elmentem a rusztikus paraszti házak mellett, mindig megcsaholtak a korcs kutyák. Hamburgba hajnali 3ra értem. Vándoroltam egy kicsit az éjjeli városban, majd megálltam éjszakázni egy kis csalitnál.


Augusztus 13. szerda
Az egész nap a kóborlásról szólt a városban. Semmi különöset nem láttam benne: Hamburg egy teljesen normál kinézetű kikötő város. A háború alatt ő is teljesen megsemmisült, gyakorlatilag sehol semmi régi épület.
Ja! el ne felejtsem a modern templomot: hát... templom. A németek úgy tűnik, nem csatlakoztak a régi kanonokhoz. Rendkívül egyszerű, bár modern dekoráció,a Jézus freskók stílusa ... hát .. : nehéz megmondani... De rondán néz ki. Azok után, amit láttam Lengyelországban, Franciaországban, Ausztriában, nem is igazán értem ezt a művészetet. Holnap el is megyek Berlinbe.


Augusztus 14., csütörtök
Nos, mi? Hogy hogy indultam neki Berlinnek?
Reggel elmentem a város szélére busszal. Elsétáltam az autópálya kijáratához, aztán csak álldogáltam. Miután már elég hosszú ideig szobroztam ott, megállt egy fiatal srác, de ő mindössze 5 km-re a parkolóba vitt el.
A berlini körgyűrűnél felvett két lengyel. Útközben elkaptunk egy akkora forgalmi dugót, ami miatt vagy két órán át álltunk. Kiderült, hogy valami autóbaleset volt. A lengyelek pocsékul beszéltek oroszul, így nem volt probléma - legalább nem kellett beszélgetni az úton. Egyikük, aki nem vezetett adott egy sört.
Berlin külvárosába körülbelül 9 óra körül értem. Kiszálltam,mert gondoltam csak bevisz valaki a városba, de mint kiderült rosszul hittem. Ugyan egy ember elvitt 10 mérföldre egy kisvárosba, így aztán nem messze onnan egy erdőben töltöttem az éjszakát.
A vezető szerint innen indult vonat másnap Berlinbe.

- határok nélkül (- Szása 5. rész) -

Augusztus 3. vasárnap
Hét órakor aztán elindultunk. Mentünk egész nap, és csak nagyon kevés alkalommal, és kevés ideig álltunk meg időnként, mert a nyelvi akadályokat nemigen tudtuk leküzdeni. Valójában - szerintem- Paul egy kicsit különc. Biztos azért, mert ő olyan ember, aki Spanyolországban él, és szeret ott lenni. Ugyanakkor Bibliát olvas, és román énekeseket hallgat kazettán. Eleinte azt hittem, hogy a kazettát (a dallamból ítélve) fordítva tette be.
Nézd,- mondta - utálom ha valami túl normális.

Hajtottunk Olaszországon át. Az úton láttam a csodálatos szépségű Alpokot. Átmentünk hosszú alagutakban és magas viaduktokon. Átmentünk Milánón és Velencén, de a városokat nem néztük meg, mert már így is sok időt töltöttünk Olaszországban, siettünk Ausztriába. Alig jutottunk el mintegy negyven kilométerre, jött a bécsi elkerülő út. Hát kaptam magam és időben szóltam, hogy ki szeretnék szállni, mielőtt még elvinnének Romániába is.
A bécsi úton rögtön megállt egy autó. Két nő ült benne. Egyikük az út során megkérdezte, hogy vigyen-e el egy kempingbe. A másik nő felhívta telefonon a fiát, és ő gyorsan elmagyarázta nekem az utat.

Az első benyomásom Ausztriáról (később bebizonyosodott): az emberek kedvesek és barátságosak. Ha megkérdezed tőlük,hogy mutassák meg mi merre van, szinte kézen fogva visznek oda. Nagyon törvénytisztelőek és az életet úgy élik, mintha egy "használati utasítás" lenne, lépésenként: 1 lépés jobbra vagy balra.
A kempingbe késő este érkeztem. Bementem, senki sem állt meg, mert szerintem már mindenki aludt, így aztán az első éjszakát a táborban "illegálisan" és ingyen töltöttem.

Augusztus 4., hétfő
Reggel elmentem bejelentkezni a kempingbe. Nappali jegy: 9 EUR (egy ember + sátor). Azért persze volt egy kis gubanc. Azt mondják, ha itt szeretnék aludni, akkor aludjak a házban, ne a sátorban. Nem értettem minek, amikor is felhívták a pénztárt: 1 napra(éjjel is): 12 €. Mondom, hogy a sátrazás lesz olcsóbb nekem, már látom.
- De nem kell a sátorban aludni.
- Van egy sátram, csak nem fogom hagyni parlagon.
- Semmi sem változik azzal - akkor azt mondta- , ha nem sátorban alszik.
-??
Megvártuk az iskola-igazgatónőt, mert ő volt az a jó asszony, aki tudott oroszul. Nemzetközi eseményekre volt beélesítve. Elintézte nekem, hogy 5,5 euró lett éjszakánként, bár sztem még így is el voltak kényeztetve.
Aztán otthagytam a cuccaimat a boltban, elmentem felderíteni Bécs belvárosát, ami gyönyörű volt, és nagyon császári. Egész nap kóboroltam Ausztria fővárosában, annyi látnivaló volt. Ami nagyon mély benyomást tett rám: ST. Stephan katedrálisa.
Elmentem pár múzeumba is, bár őszintén szólva múzeum nem túl sok van, különösen összehasonlítva Párizzsal. De a város maga szép, érdemes megnézni legalább egyszer az életben.


Augusztus 5., kedd
Bécsben maradtam két napot. Ma a palotákat, kerteket, műemlékeket és templomokat nézegettem. Nagyon szép város. És kevésbé hektikus, mint Párizs. Össze sem hasonlíthatók a látnivalók.


Augusztus 6., szerda
Másnap reggel megnéztem még egy palota parkot, majd kisétáltam a város peremére, hogy az autópálya irányába eljussak Salzburgba.
Miután két órán át álldogáltam hiába, végre megállt egy fiatal diáklány, aki szociológusnak tanult. Útközben elmesélte, hogy ő már nagyon sok helyen járt már szerte a világon: dobálózott európai és ázsiai országokkal, és külön kiemelte Dél-és Észak-Amerikát. A lány szülei igencsak méretes pénzügyi kapacitással rendelkezhetnek, ha mindez igaz volt.
Még 100 mérföld előtt beállt egy benzinkúthoz, ahol találtam egy szerbet, aki még elég jól beszélt oroszul, és aki kitett egy másik benzinkútnál Linz közelében. Így aztán Salzburgba estefelé értem egy harmadik teherautóval. A sofőr elvitt a kempingbe, és vett nekem egy várostérképet, majd szóltam, hogy nyugodtan menjen tovább jó nekem itt 10 euró/ éjszakánként. Követtem a kerítésen át, és miután mentem még 50 métert, fogtam a sátram és felállítottam a kukoricásban, ingyen.


Augusztus 7., csütörtök
Felébredtem, megmosakodtam, megreggeliztem, összeszedtem a holmimat, és beindultam a városba. A cuccomat egy csomagmegőrzőben hagytam az állomáson, és az egész napom elment Salzburgra. Megmásztam a salzburgi várat - ami a város jelképe és a hegyen van, ma múzeum. Egyébként nagyon érdekes. Összefutottam pár turistacsoporttal, és találtam brossúrákat különböző nyelven, köztük oroszul is! Más európai múzeumokban orosz hanganyaggal, sajnos egyáltalán nem találkoztam.
Megnéztem a házat, ahol Mozart született, ez is mára egy múzeum lett. A város kicsi, de nagyon hangulatos és érdekes. Júliusban, augusztusban különféle zenei fesztiválok vannak, és együttesek jönnek különböző országokból, akik ingyenes koncerteteket adnak. Meghallgattam egy skót zenekart, akik a téren (egy speciálisan felállított színpadon) játszottak nemzeti dallamokat.
Estefelé kivettem a cuccaimat a csomagmegőrzőből, és elindultam az úton Németország irányába. Elértem a benzinkúthoz körülbelül 9 órára, amikor már észrevehetően sötét volt. Elhatároztam, hogy a holnap minden cseppjét ki fogom használni de ma már vacsorára vágytam és egy hatalmas szundira.

- határok nélkül (- Szása 4. rész) -

Július 30. szerda
Reggel bevásároltam a közeli szupermarketben, és kiálltam az útra stoppolni. A kilépési úton felvett egy néger, akit várt otthon a felesége és négy szép gyermeke, így mondta. Elvitt egy darabig, de nem túl messze. Aztán egy középkorú férfi állt meg. Egy kis történet is kikerekedett ebből a találkozásból: csak most találkoztunk, a neve Jean-Claude. Mint technikus dolgozott a repülőtéren, Bordeaux-ban és Arcachonban élt. Minden nap ingázott oda-vissza.
- Ön talán Jean-Claude Van Damme? a Művész?
Nevetett. Viccesnek találta, és úgy látszik nagyon tetszett neki. Az úton végig fecsegett valamit, aztán amikor megérkeztünk Arcachonba akart venni nekem egy kis francia bort. Először megállt egy kávézóban, aztán megállt egy pár kempingben,de ezek is elég drágák voltak (17 euró), így aztán nem akartam ottmaradni, mondván, hogy akkor inkább alszom a tengerparton. Megálltunk egy másik kávézóban, ahol bort rendelt. Azt kérdezte:
- Nem fél tőle, hogy a rendőrség beviszi estére, ha az erdőkben csövezik?
- Dehogy, minden rendben lesz.
- Gondolom már elvitték pár körre.
Aztán úgy döntött, hogy levisz az óceánhoz. Míg mentünk lefelé Jean-Claude mesélni kezdett:
- Az ott egy benzinkút. A legutóbb elsüllyedt tartályhajóból- úgy hívták,hogy: "Prestige", na onnan szivattyúzzák fel az olajat.
Aztán leértünk. Azokat hatalmas hullámokat, amelyekbe bemerültünk és vergődtünk! ,olyan volt, mint egy mosógép. Felejthetetlen. Azonban nyomokban még mindig volt valami "benzin" (olyasmi, mint egy viszkózus krém) a vizben, ami kicsit kiakasztott, mert a lemosása- mint kiderült meglehetősen nehéz: ez a szar csak elkenődött, nem tudtam ledörzsölni. Aztán valahogy a homokkal és a kövekkel sikerült végül.
Utána Jean-Claude meghívott egy kávéházba, ahol a nem túl sok, de ízletes vacsora őszintén szólva jólesett. Megállapodtunk, hogy a pótkocsiban alszom, amely a háza udvarán állt.

Július 31. csütörtök
Reggel Jean-Claude hazahajtott Bordeaux-ba, közvetlenül a kijárat felé vezető úton a Földközi-tenger felé. Itt elváltunk.
Eleinte meghatott Jean-Claude jósága irányomban, aztán rájöttem: Jean-Claude még soha nem látott oroszt, izgalmas lehetett neki velem. Én voltam számára a csoda.
Ráálltam az útra és direkt megnéztem: túl van az autópályán. Nekiálltam stoppolni, de senki nem állt meg. Ismét közelít a rendőrség, úgy tűnik, ugyanaz történik, mint legútóbb:
- Mutasd az útleveled ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? ..
Felajánlották, hogy elvisznek egy lejáróig. Ha ellenkeznék, egyikük megígérte, hogy úgy bevarr, mint a pinty és a kezemen megmutatta, hogyan fog megbilincselni. Meggyőzőtt. Intettem, hogy mindent megértettem.
Aztán elmentek. Egy idő után felvett egy fiatal srác, - fülbevaló volt a szemöldökében - elvitt Langone-ba. Aztán egy a szakállas autójában ültem,akinek színes szivar volt a szájában. Montauig vitt. Az úton, miközben vittek az autóban, sikerült elolvasni az útikönyvem. Toulouse-ba érve, mielőtt elértük volna a körgyűrűt, kiszálltam, és kicsit kiakadtam: nagyon szerencsétlen helyen tettek ki, így elhatároztam, hogy kitérőt teszek a városfelé és megyek még 12 mérföldet (a térképen ez icipici - mintegy 1 centiméteres csík volt :). Elértem a körgyűrű lejáratát (a másik oldalon már látszott a város), de már elég késő este volt, így inkább az erdőben töltöttem az éjszakát.

Augusztus 1., péntek
Úgy látszik, csak tegnap volt olyan, hogy nem állt meg egy autó sem, vagyis inkább nagyon ritkán, mert ma - ez az én napom. Már kora reggel elmentem az autópálya felé és szinte azonnal felvett egy fiatalember, amúgy üzletember, akivel irtó gyorsan szágudoztunk a Földközi-tenger, vagyis a kisváros Port Lecato felé. Egész úton csak angolul tudtam beszélni, elég érdekes volt.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, rögtön a parton találtam magam, és itt is maradtam egész nap. Úsztam a tengerben, és sokat napoztam. A hőmérséklet 40 fok körül volt, és mert egész nap a napon lógtam- nem számított a holnap!, hát estére az egész testem égett, és olyan lettem, mint egy sültkolbász. Küldtem haza e-mail, hogy azért ne aggódjanak miattam.
Naplemente után, az összes táborozó elment, és egyedül töltöttem az egész éjszakát a tengerparton, egy csendes helyen, a bokrok között. Nagyon szép volt a naplemente, és a napfelkelte sem volt semmi: amikor az első hajnal első sugarai megjelentek a tenger fölött, majd a szemem előtt megjelent a nap pereme, mely nőtt és csak egyre nőtt, amíg akkora nem lett, mint egy bakelitlemez. Hát ezt nem lehet leírni - ezt látni kell.

Augusztus 2., szombat Reggel kiálltam az autópályára, azzal a szándékkal, hogy elmegyek Frankfurtba. Fél óra álldogálás után leállt egy autó, majd elvitt Montpellierbe. Egy férfi és egy nő ült az autóban, mind a ketten negyven év alattiak.A nő: Christina elég kielégítően beszélt oroszul. 15 évvel ezelőtt a francia nagykövetségen dolgozott Moszkvában. Most mentek a börtönből szabaduló barátja, José Bové elé (Ő az a francia mezőgazdász, aki küzdött a genetikailag módosított élőlényekből készített élelmiszerek, takarmányok felhasználása és terjesztése ellen. Hírnevét 1999-ben, a Millau nevű településen épülő McDonald's gyorsétterem jelképes lerombolásával szerezte. ), és leültették politikai okokból. Néhány évvel ezelőtt mindannyian együtt ültek a börtönben és támogatták a palesztin vezetőt Jasszer Arafat-ot Izraelben. Világossá vált előttem, hogy ezek az emberek elég képzettek, és hűek az elveikhez egész életükben.
Elértük Montpelliert, aztán kiszálltam, hogy bemenjek a városba. Elhibáztam. Elég szerencsétlen helyzetben szálltam ki az autóból, és azt hittem a helyes irányba indultam, de pont nem. Vissza kellett mennem egészen a portálig, ahol befizették az autópályadíjat. Korlátokkal voltak elkerítve, mert a személygépkocsiknak ezen a helyen meg kell állniuk, így aztán itt könnyebben találtam autót, ami elvihetett. Némi álldogálás után kiszúrtam az "autómat". A sofőr férfi, román, Paulnak hívták, aki Spanyolországból utazott Romániába. Tudott spanyolul és románul, és értett oroszul és angolul is. Alig tudtam megértetni vele, hogy nekem a helyes irányban a következő városka Orange, de még jó, hogy én értettem, hogy ő Olaszországon és Ausztrián át fog menni. Valójában bármelyik irány jó volt nekem, csak innen már el akartam menni. Elég volt már ebből a + 40 fokból, az izzadásból, hogy folyamatosan csak ittam, és estére már a fejem is állandóan zúgott. Nem is igazán érdekelt, hogy, milyen útvonalon megy, gondoltam úgy sem ülök sokáig a kocsiban. Az úton rájöttem, hogy Paul nem megy be Orange-ba, hanem átvág Marseille-n, majd jön Milánó, Velence, Bécs aztán indul Romániába. Elhatároztam, hogy elmegyek vele Bécsbe. Paulnak nem volt ellenvetése.
Marseille-ben megálltunk egy kicsit. Ez a település egyébként nagyon szép. Valahol Nizza közelében töltöttük az éjszakát a benzinkútnál.

- határok nélkül (- Szása 3. rész) -

Július 26. szombat
Reggel újra bementem a központba. Útközben jól nekizendített az eső, de szerencsémre vékonyan öltöztem. Bemenekültem egy ponyva alá, és onnan skubiztam az Eiffel-torony-t, aztán addig álldogáltam ott, míg csak az eső el nem állt - szinte dél volt már mire alábbhagyott. Elsétáltam a toronyig, majd felmentem a tetejére is. Hát egyszerűen csodálatos. Hány évig álmodtam róla, hogy egyszer itt lehetek. Bár amúgy ez csak egy vastorony, amit túlspilázott a márka. De van benne egy múzeum, lehet bárhova telefonálgatni innen a világba, táviratot küldeni vagy levelet, valamint beülni a kávéházba.
A nap hátralévő részében céltalanul kóboroltam Párizs utcáin.
Próbáltam beszélgetni a franciákkal, angolul. Sok emberrel az úton is angolul beszéltem, de legalább velük néha oroszul is sikerült. Itt kezdetben igyekeztem franciául beszélni, de mint kiderült, amire szükségem lenne, az nincs benne az útiszótárban, és ha valamit mégis válaszolnak, azt meg én nem fogom érteni... :-)

Július 27., vasárnap
Ma, úgy döntöttem, hogy úszom 1et a Szajnában, amely tervet sikeresen meg is valósítottam.
Aztán bementem a városba. Kiderült, ma van a híres sportesemény : az utolsó szakaszban tart az a bizonyos kerékpár verseny "Le Tour de France". Ezért aztán minden utca közepét már a felétől lezárták, sehova nem lehetett menni. Annak a ténynek köszönhetően, hogy minden más zárva volt, nekem sem maradt egyéb lehetőségem: csatlakoztam a rajongók soraihoz. Leültem valahol a pázsitra egy hatalmas képernyő elé és a többi rajongóval figyelni kezdtem a kerékpárosokat, hogy ki fog nyerni. Elnézelődtem egy darabig a füvön. A nap végén, már igencsak estefelé Armstrong nyert. Meg kell mondanom, Franciaországban, sőt Európában is igen népszerű a kerékpározás. Az egész város egy hatalmas bringás út, amelyen oda-vissza kevernek a kerékpárosok.
A következő napon úgy gondoltam ideje lesz már tovább menni. Mivel körbejáram már többször is Párizst, meg akartam látogatni Bordeaux-t, mert úgy hallottam van ott egy híres borkóstoló rész, majd a következő napirendi pont: az Atlanti-óceán és persze a Földközi-tenger is, amiről majd Frankfurtban mesélhetek a barátomnak.
Július 28. hétfő
Nekiindultam, erre kiderült, hogy pályamentesítés van vagy két óráig. Igen, olvastam, hogy a párizsi utazás elég nehézkes. Nagyon az. Valójában egész Párizs egy hatalmas körgyűrű, ahonnan kocsival azonnal fel lehet hajtani az autópályára. De ha rámentél az autópályára, akkor már nincs megállás, azontúl keresni kell a kilépési pontokat a másodrendű utakra, vagy a benzinkútnál vagy a parkolóban állhatsz meg. Sehol máshol. Úgy gondoltam, hogy leszobrozok ott, ahol elhagyják a körgyűrűt, és nekilátok stoppolni. Álltam vagy négy órán át, hiába.
Aztán egyszer csak lekapcsolt az autópályarendőrség:
- Mutasd az útleveled ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? .. Itt nem lehet autóstoppolni. Nagyon veszélyes. Üljön a kocsiba.
Na tessék, letartóztattak. Mentünk vagy tíz kilométerre a legközelebbi kijáratig:
- Itt ki tud szállni.
- Köszönöm szépen.
Egy órával később megállt egy néger pár és felvettek. Orléansba mentek. Elhaladtunk a parasztosan rusztikus stílusú helyeken, aztán a kocsiban nekiláttak bagózni, és kicsit gyűgös lettem. De persze nem hagyták abba. Mielőtt még elhagyták volna a várost késő este, inkább elköszöntem tőlük, kerestem egy helyet aludni. Az éjszakát egy dombon a ligetben töltöttem,amiről csak másnap vettem észre, hogy magántulajdonban van.

Július 29. kedd
Ma, végülis eljutottam Bordeaux-ba. Először vagy 50 mérföldet egy elragadó nővel utaztam,akinek két gyermeke volt. Aztán egy már nem fiatal emberrel vagy húsz kilométert. Persze Bordeaux -ba sem vittek be a városba- kiszálltam jobbra a hídon, aztán elindultam a város felé, de mindenhol csak útelágazások, és semmi más lehetőségeket nem láttam elhagyni az autópályát. Így hát felvettem a hátizsákot, és nekiindultam,és hogy-hogy nem? megint lekapcsolt a pályarendőrség:
- Mutasd az útleveled ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? .. Itt nem lehet stoppolni.Nagyon veszélyes. Üljön be a kocsiba.
Aztán mielőtt a rendőrök a biztonságos út szélén kitettek volna, megkérdeztem, hogy hogyan tudok eljutni a legközelebbi kempingbe a partra. Elmagyarázták, aztán elhúztak az autópályán. Viszontlátásra. Mindezt udvariasan és helyesen.
Megálltam a táborban. Költség: 6 euró - toleráns, de a kemping mindenfajta védelem nélkül álldogált. A tisztás közepén volt egy WC és zuhanyzó, és ennyi. Nos, oké. Megmosakodtam, kimostam, rászántam magam a bejárásra.Próbáltam megtudni a helyi lakosoktól, hogy hol van itt borkóstolás. Nem beszélhettem túl érthetően. Azt mondták bort csak a kávézókban és üzletekben adnak. A következő napon úgy döntöttem, hogy elmegyek az Atlanti-óceán melletti városba - Arcachonba.
Éreztem, hogy azért Franciaországban nem mindig lehet gyorsan menni, de bíztam a szerencsémben, mert eddig akik megálltak és vittek egy kört, mindig élénk érdeklődést mutattak:
- Mi ? Oroszországból jöttél? És hol laksz, Moszkvában?
- Nem, Novoszibirszkben lakom.Az mintegy 6 ezer mérfölddel arrébb van. Szibériában, tudod?
- Mi? Hat ezer mérföld? autóstoppal? Szibériából? onnan ahol azok a nagy hidegek vannak? hát ezért utaztál ide?

- határok nélkül (- Szása 2. rész) -

Igen- a gépkocsik száma - hogy mennyin is utazhattam? Már régen nem számoltam.
Volt fehérorosz is, aki egy jó filmről mesélt. Vele mentem még vagy 80 km-t.
Majd újabb három jármű és megérkeztem Varsóba! Az utolsó egy - nem annyira fiatal, intelligens pár volt, de elvittek egyenesen a kempingbe és adtak egy üveg sprite-ot. Később vettem észre, hogy bár a lengyelek nem annyira segítőkészek és ajándékozók, de azok, akik adtak - általában valami apróságot, vagy meghívtak egy whiskeyre a kávézóban – önzetlenül tették. Próbáltam mondani, hogy nem kérem, de ragaszkodtak ahhoz, hogy vigyek valami apróságot (visszautasítottam, de ők nagyon rám erőltették) ...
Szóval, megálltam a kempingben, felállítottam a sátrat, lezuhanyoztam, vacsora, majd irány aludni.
Július 22. kedd
Még aludhattam, mert a szemem nem volt nyitva, amikor félálomban próbálta az agyam megérteni: "Hol is vagyok? Há ... há ... hát Lengyelországban!”
Felkelés után fél napot elvesztegettem - próbáltam megszerezni a tranzit vízumot a Cseh Köztársaságba. Ezt a nagykövetség adhatta volna elvileg, de a végén kiderült, hogy a vízumot csak majd 4 nap múlva tudná kiadni, úgyhogy én inkább nem is zavartam ott sokat: Ok, akkor Cseh Köztársaság majd legközelebb.
Délután nekizendített az eső - ömlött, mintha dézsából... és így egész idő alatt bent ültem a sátorban. Elég késő délutánra állt csak el az eső, és még elmentem megnézni a "régi várost" (óváros?). Olyan volt, mint egy mese, egy régi történet kicsi és szép házakról, szűk macskaköves utcákkal. Bolyongtam egy hatalmasat amíg csak rám nem talált az éjszaka.

Július 23. szerda
Reggel még mindig itt vesztegeltem Varsóban. Azért gyönyörű egy város, a régi épületeivel és templomaival. Ezek a lengyelek, meg kell mondani, egy nagyon hívő népek. Ez sok mindenen meglátszik. Például, számos templom, műemlék van mindenhol, hogy a püspökök és a szentek gyakran lengyelek, az utcán temérdek a szerzetes és apáca a megfelelő ruházatban járkáltak. Ez a rengeteg a szín. Virágok mindenütt: ablakokban, a házakban, a parkokban. Sokan úgy ismerik az orosz nyelvet, mint az anyanyelvüket, főleg az idősebbek, így aztán problémám ebben az értelemben semmi nem volt.
Déltájban aztán elhagytam a várost. Körülbelül egy óra múlva már egy kis teherautón ültem egy középkorú férfivel: Ganeknak hívták.
Egész úton ellátott mindennel :sör, chips, enni is meghívott a kávézókba.
Ha kinéztem egy kisvárost útközben, elmesélt mindent róla, amit tudott. Elvitt egészen a német határig. Aztán egy svéddel mentem szinte az ellenőrzési pontig, majd felvett egy srác, aki egy autószerelő műhelyben dolgozott. Már körülbelül 11 óra lehetett, amikor megállapodtam egy taggal- Vladissal a lettel, aki tud oroszul - arról, hogy átvisz a határon. Ő Franciaországba utazott desztillálós gépekkel, amiket aztán tovább vitt Lettországba.
Valdis aztán elmondta, hogy megáll a legközelebbi benzinkútnál egy éjszakára, de majd másnap is mehetek vele tovább. Itt jegyzem meg, hogy eredetileg Frankfurtba akartam utazni, ahol a barátom lakik, ezért aztán Valdissal megbeszéltük, hogy elvisz Berlinbe.
Átkelésünk a határon max. 15 percig tartott, és még az útleveleket se ellenőrizték. Összesen egy lengyel vámos lány kérdezte meg, hogy:
- Milyen nemzetiségű? Lett, orosz ...
- Turista. Stoppos vagyok.
A lány erre már nem válaszolt.
Elértük a legközelebbi benzinkútat. Valdis a kocsiban maradt, én meg elmentem kb. 100 méterre egy kis erdőbe, ahol felszereltem a sátram.

Július 24. csütörtök Felébredtem és mentem a parkolóba, ahol Valdis már várt:
- Nos, akkor most Berlinbe mész, és aztán Franciaország? Akarsz-e Párizson keresztül menni?
- Ha nincs ellenedre, veled mennék Párizsba.
- Ugorj be.

Így aztán átutaztunk egész Németországon. Itt aztán megértettem, hogy mit is jelent, ha igazán jó az út. Az A57-esen száguldottunk vagy 120 km/órával, míg sokan egyszerűen leelőztek.
Ma megjártam két királyságot is: Hollandia és Belgium. Az autópályáról gyakran láttam szélmalmokat. Előttem, utánam, rengeteg volt, és ilyent régebben csak képeken láttam.
Sajnos, a városokban nem jártunk, állandóan a benzinkútakon álltunk meg. Brüsszelt is csak messziről láttam.
Belgiumban az útvonalak ki vannak világítva, így akár egész éjszaka is mehetsz, akár a fényszórók bekapcsolása nélkül is.
Meg kell jegyeznem, hogy – úgy tudom, a schengeni megállapodás következtében - nincsenek sem ellenőrző pontok, sem vám- és határőrség. Néha egyszerűen nem lehet észrevenni, hogy átléptük a határt:
- Ugye még mindig Belgiumban vagyunk?
- Nem, már Franciaországban.
Párizsba már túl későn, helyi idő szerint éjjel 1:00 körül érkeztünk, és csak utána álltam neki kempinget keresni, de kiderült, hogy nem olyan könnyű azért azt megtalálni. Talán két órán át is kerestem a Bois de Boulogne-t. Végre megtaláltam, de kiderült, hogy zárva van éjszaka, és látogatás csak reggel. Hm... kijárási tilalom van az erdőbe reggelig.
Aztán találtam egy félreeső helyet egy ligetben, ahol átvészeltem az éjszakát.

Július 25. péntek
Másnap vissza a kempingbe. Az árak: 15 € / nap. Varsóban 19 zloty volt (mintegy 5 €). Ezen a ponton kicsit eltöprengtem, és hagytam,hogy lebeszéljen a kapzsiságom: 15 € 1 éjszakára, ha figyelembe vesszük, hogy az egész nap a városban kóborlok? Ráadásul a táboron kívül bárhol lehet olyan erdő, ahol akár ingyen is aludhatok? Nem fizetek! A kapzsiságom hangja legyőzött. Elhagytam a kempinget, beraktam egy csomagmegőrzőbe a cuccomat - ez sokkal olcsóbb volt - és járkálni kezdtem Párizs központjában. Találtam egy internetkávézót és elküldtem pár e-mailt, hogy jól vagyok. Az egész napot átkóboroltam a városban. Érdekes volt látni, amit eddig csak fényképeken és a televízióban láttam: Eiffel torony, Louvre, Diadalív, a francia arcok, és még sok más látnivaló is: a Louvre-ben a híres Mona Lisa (Dzsokonda:)). Igen, szép, de azt hiszem, hogy sok más híres festménynél sem nem szebb, sem nem rosszabb, sőt talán vannak sokkal szebbek is. De ehhez a képhez zarándokolni járnak a turisták, a fotósok, és nem is kevesen! Na igen, ez azért mégiscsak Párizs, természetesen, a város, ami olyan, mint egy mesekönyvből kivágott kép, a nagyon jellegzetes utcai zenéivel. De szerintem kicsit amolyan fontoskodós (csicsás).
És nagyon zsúfolt utcái vannak, ráadásul ezek a zsúfis utcák még keresztezik is egymást, nem csak párhuzamosan és merőlegesen, de különböző szögekből is, pl. egy útkereszteződés áll vagy hat, nyolc vagy akár tíz utcán át is.
Kezdetben nehezemre esik a kiigazodás, és az egész utcahálózat előtt értetlen csodálkozással állok. A táborba nagyon későn este értem csak. Olvastam, hogy a Bois de Boulogne (Bulonsky:)) az a hely, ami a prostituáltaké, transzvesztiták és más gyanús elemek hot-spotja :). Útközben ez lejött. Állandóan azt láttam, hogy beülnek az arra járó autókba, és már viszik is őket. Igyekeztem elnézni a másik irányba, és valami tényleg nagyon nagy volt az erdő. Közel-távol, ha szabad ezt mondanom. A nők /férfias nők , akik ott álldogáltak, megbámulgattak engem is. Főleg ez a férfi, ha annak nevezhetjük, megtetszhetett neki az elegáns szemüvegem -talán. Nos, én leginkább oldalra el, mint akit megbűvöltek a természet csodái.

Aztán találtam egy kempinget úgy száz méterre az erdőben.

- határok nélkül (- Szása 1.) -

Amikor utazol valamilyen cél felé, útközben álmodozhatsz róla. Amikor megérkezel, a valósággal nézel szembe...

Ma valahogy az egész nap olyan borongós, hogy már csak az álmodozás marad- a helyekről, amik álmodozásra késztetnek:
( il:)
1. Prága, Párizs minden - minden egyes utcácskája + ráadásnak Prága Estates - kék színháza
2. Róma, Milánó - a Scala
3. Oroszország - Moszkva - Nyizsnyij Novgorod - Rostov - Szentpétervár -
4. Genf - az autószalon :) és a Genfi-tó :)
5. Empire State meg a Chrysler Building - NÚJORK :) !
6. Toscana napfénye :)
7. Tokió - cseresznyefái
8. BOra-Bora :)

és mert belendültem az utazási képzelgésekbe - írok fejezeteket Szása(Novoszibirszkből) Nagy Európai Utazásából - magyarul -, ami azért vicces, mert ki tudja mit is írhatott eredetileg- (sk. fordítottam :))


Az év: 2003:)

Alexander Borisov: "Út Európában, avagy a határok nélküli világ"
ELŐSZÓ

"Álmom - hogy világot lássak, hogy láthassam Európát - nem különösebben régen, egy szombaton villant át a fejemen, és olyan barátok miatt, akik meghívásokat küldtek nekem, mázlistának éreztem magam, mert a pénzügyi kényszerek az én álmomat is minden évben határozatlan időre vesztegelni hagyták.
Korábban az autóstoppos utazásról hallottam valamit, de valahogy homályosan nem hittem benne, mert az információk valahogy nem voltak túl meggyőzők, és persze a lehetőségeket amiket ígértek azóta is azt várom. Meg annyira a véletlenre volt bízva minden és amolyan aki mer az nyer - szlogenekben annyira nem tudtam hinni. Bár megható volt, hogy ennyi rendszertelen infóval és átvágások tömkelegével még mindig ennyire eltökélt lehetek.
Mindez aztán korlátlan ideig folytatódhatott volna, ha teljesen véletlenül rá nem bukkanok egy site-ra: http://avp.travel.ru.
Az első löketet a sok körutas ingyen utazónak az oldalra feltöltött történetei adták, melyek csodás helyszíneken játszódtak. Mindent végigolvastam:), és eldöntöttem, bármibe is kerül nekem, ebben az évben elmegyek egy körútra! Hát igen – ez a csodautazás 2003 nyarára esett.
Rendkívüli módon feldobódtam - még akkor is, ha az egészre rámegy egy kész vagyon + extrák ... Nekiestem az előkészületeknek.
Vladimirtól barátomtól már volt meghívásom, aki három évvel ezelőtt elment Németországba - aztán ott maradt.
A schengeni vízum (azt láttam) érvényes egy hónapon keresztül (07.23-tól 08.21-ig), így aztán egy nap alatt elintéztem mindent a német főkonzulátuson Novoszibirszkben, közben pedig letudtam minden munkaügyemet, hogy szabadságot vehessek ki az első külföldi autóstoppos utazásomra.
Ami az útvonalamat illeti :
- Moszkva
- Belorusszia, Fehéroroszország (Brest),
- Lengyelország (Varsó, Poznan)
- Németország
- Hollandia
- Belgium
- Franciaország (Párizs, Bordeaux, Arcachon, Port Leucate, Marseille)
- Olaszország
- Ausztria (Bécs, Salzburg),
- Németország (Frankfurt, Hamburg, Berlin)
- Lengyelország
- Belorusszia
- Moszkva.
A másik irányból Moszkvától Omszk felé terveztem menni.

A teljes utazás majdnem 1,5 hónapot vett igénybe és olyan 16,000 km, amiből 12,000km -t terveztem menni autóstoppal.
Pénzt 400 euró körül terveztem vinni: az útiköltségre, többek között a vízumok és meghívások költségére, valamint a szállásra, fürdésekre vagy az úszásra, továbbá az étkezésre, néhány múzeumlátogatásra és néha némi luxusként beülni 1 kis sörre vagy borra valami kis étterembe. Egyáltalán nem rossz üzlet: cserében megkapom a legfontosabbat: a pozitív élmények, érzelmek és temérdek utazási tapasztalat hatalmas mennyiségét.

Július 16-a, szerda. Na jó, őszintén: mivel állandóan attól féltem, hogy túl sok felesleges időt vesztegethetek ezzel az autóstoppolással, Moszkvában, ezért civilizált úton, vagyis vonattal mentem.

Július 19-e, szombat.
Érdemes a kora reggeli vonatokat választani, mert így - bár a vonat 2 napon át jött - de reggelre Moszkvában voltam. Aztán rokonoztam egész nap, és járkáltam a fővárosban. Leginkább 15 évvel ezelőtti emlékeim vannak Moszkváról, de meg kell mondjam azóta Moszkva pozitív irányba változott.

Július 20. vasárnap Moszkva Úgy döntöttem, mindenképpen stoppolni fogok az úton, vagy legfeljebb gyalogolok. Moszkvát kora reggeli hagytam el, de - a körgyűrű miatt is az M1-es autópályánál- továbbra is kétségesnek látszott: meg tudom csinálni? El nem tudtam képzelni, hogy estére odaérjek a több mint 1000 km-re lévő Brest közelébe - akár 8 autóval is.
Ez meg az autósok közötti különbség: valaki 80 km/h-van, repeszt valaki 200-al. Például Dorokhovo-ban volt 1 srác, ő vezette az autót: mérnök asszisztensként dolgozott.
Aztán Safonovo egy örmény vett fel, egy egykori katona, jelenleg meg a saját gazdaságában dolgozik. És teljsen rendesen bedobott egy dobozt az első ülésre ami nekem is biztosított egy helyet. Safonovo után Baranovichivel mentem több mint ötszáz mérföldet. Én vezettem a kedélyes, fehérorosz 50es ember helyett, aki Moszkvába utazott üzleti ügyben. Elmondta, hogy egész éjjel nem aludt, és mert izgatott voltam, mert tudtam, hogy nem aludt egész éjjel, féltem, hogy akaratlanul is el fog aludni. Különösen azután, hogy egy alkalommal, amikor átment a szembejövő forgalomba előzni, aztán ebben a sávban is ment tovább, még jó, hogy észrevettem a szembejövő autó világítását, és nem is irracionális módon elkaptam a kormányt:
- Ehh, mit művelsz, ha szabad kérdeznem?
- Nézd, a szemed ki kéne nyitni, a végén még nekimész valaminek.
- Igen, úgy látszik, elaludtam, - mondta flegmán. Aztán lehúzódott az útszélre, kirakott és tovább ment. .....VEZETŐK, vigyázzatok és legyetek éberek az úton! ! !

Szinte Brest előtt vett fel egy régi Moszkvics-ban ülő fehérorosz, vidám, középkorú fickó, aki ugyan takarítóként dolgozott, de azért hajtott 1000el.
Igazából szerettem stoppolni Fehéroroszországban. Tudom, lehet, hogy szerencsés vagyok, de legfeljebb ha 10 percet mentem gyalog és már megálltak, felvettek, néha ugyanaz az autó - a visszaúton.
A bókokat a fehéroroszok kicsit megkérdőjelezték: - Ez csak azért van, mert épp kifogta azokat, akik segítettek magának, mert szimpatikus volt. Igazából annyira azért nem szoktak megállni. Ezzel azonban nem értek egyet.
Így aztán este, amikor már majdnem sötét volt, megérkeztem Brestbe. Némi hezitálás után elővettem a sátram, és úgy döntöttem, felverem itt éjjelre, holnap folytatom az utamat tovább.

Július 21. hétfő
Ahogy felébredtem, megreggeliztem, összepakoltam a sátrat, és mentem az utamra. 10 perc
után megállt egy férfi Audival, amivel bevittek Brestbe az erőd elé. Kicsit sétálgattam, de mert még kora reggel volt, a múzeumok zárva voltak. Nem vártam meg amíg kinyitnak, hanem elindultam neki a fehérorosz-lengyel határnak. Közben álladóan azon kaptam magam, hogy elmerengek, a gondolataim a hely 62 évvel ezelőtti ádáz küzdelmeken kalandoztak.
Gondolataimat egy motorkerékpár zavarta meg, no meg a fehérorosz határőrök: - Mutasd az útleveled! ... Ki vagy? ... Ki? ... Honnan? ... Hova? … Milyen célból? ... és persze ellenőrizte.
- Minden rendben. Jó utat kívánnak, és lelépnek. Én is. Vagy két kilométerre voltam Brest várától, de muszáj volt egy járművezetőt találnom, mert itt átgyalogolni azért nem lehetett. De mégis?, ki az, aki megállíthat a határon 5:00 körül?
És most itt vagyok Lengyelországban.
A belépési ponttól kissé távolabb az úton nekiálltam stoppolni.
Hát igen, ez már nem Fehéroroszország. Már vagy 1 és fél órája vártam, mikor rájöttem, hogy a varsói út körül állok neki integetni. Úgy volt, ahogy gondoltam, meg hogy talán kívánatos lenne lengyelül beszélni. Végül az egyik autó megállt. Hurrá! Odaszaladtam:
- Dzien dobry ...
- Hol &^$%$@#&*(*&!

na de tovább. ... "

-folyt. köv.-

- játék a kastélyban -

Erről a darabról csak azért, mert még sosem voltam a Víg-ben, és ez ott volt. Így aztán nem is a művészek, hanem a helyszín volt a fontosabb, amiről csak annyit - nagyon szép, nagyon barokk, és nem nyúlfarok :)
Ami a helyünket illeti: a 3.as páholyba senkinek nem ajánlom ülni: megtaláltuk életünk első legrosszabb helyét a színházakban :)

A darab nagyon úri, a díszlet nagyon kastélyos, a hangulat nagyon könnyed.
A két főszereplő társszerző kissé atyáskodós, joviális öregúras, a fiatal (enyhén kopaszodó, viszont könnyen dühbe guruló) zeneszerző szeleburdi, heveskedő, magyaros.
A prímadonna hadar: játsza a férjhez menni akaró, "hűen szeplőtlen" madonnát, és talán a szerepe ennyiben ki is merül.

(Hogy miért nézték le abban az időben a polgári írók a női szereplőiket? )



"A szerzőt állítólag „Csekkszpír”-nek csúfolták, amikor a kor polgári színházi közízlése pedig nem kedvezett az igényességnek: a siker és a pénz volt fontos – nem úgy, mint ma."
:)

- terminál körül -

1x már írtam róla: ma voltunk azon a bizonyos (potya) nyereménybejáráson a Ferihegyen.
Előre minden adatot kikérdeztek, így aztán VIP-es parkolóba tudtuk letenni az autót. A hivatalos indulásig még tettünk nem VIP-es :) kört a teraszon.
Aztán jött a kommunikációs szóvivő és némi viccelődés, átvilágítás után mentünk a sétabuszunkra - " jegyeket bérleteket! " :).

Az első lassítás a hangároknál ért, ahol megnéztük a szárnyaszegett TU-154-est, amit a darabolós tűzoltók dolgoztak meg, majd fogadást ajánlottak: ha valaki nekifut a fehér kordonnak, sőt tovább is kerül, vajon mennyi idő alatt kapnák el a biztonságiak. :) Mivel a fogadás legmagasabb címlete 1 db muffin volt, inkább mentünk tovább.
Hatalmas körben kerültük meg az 1-es kifutópályáját, és betértünk az irányítótorony melletti tűzoltóságra - ahol a parancsnok némi információval szolgált a lengyel államfő gépének kb. 1 órával előtti lezuhanásáról, majd beinvitált 1 körre az épületbe.
Végigmentünk a gyakorlóeszközökkel - rácsokkal, létrával felszerelt szobákon, ahol is mondták a tűzoltók, hogy itt ám ahányszor csak a főnöknek épp eszébe jut, hogy na most legyen az alkalmassági próba, úgy nekilátnak és hajrá. Nem ám, mint a sportorvosoknál - itt akár havonta többször is lehet a gyakorlat. Félig viccesen felajánlották a Bridget Jonest pózt a korlátról le, csakhogy nem kerültünk emelet közelbe, mert már várt a következő napirendi pont a külső gyakorlópályán, az "éles" kimentés. :)

2. pont: Tüzoltóság - helyszíni gyakorlat - kimenekítés.
Önkéntelenül és elsőnek jelentkeztem áldozatnak :) - ami után felkísértek a gépre, és mert kértek még 1 jelentkezőt - utánam majdnem feljöttek még vagy 7en :)
Aztán nekiálltunk pánikot kelteni - gondoltam én már le sem ülök, de nagyon erősködtek, hogy ha már kimentendő áldozat vagyok, legyek jól látható helyen, meg leginkább ne futkossak, mint pók a falon :)

És felcsörrent az egyik kísérőnk mobilja! Rögtön örömködni kezdtünk, hogy máris jönnek értünk a tűzoltók - az a bizonyos 38 másodperc nem hazudik, nincs mese :) Lett spricc-özön az ablak mellett, ami miatt már majdnem ismét nekiláttunk sikongatni, hogy esőben és vizesen fognak minket menteni? Itt már kezdtem vacilállni, hogy a világos (és drága :)) kabátomban inkább mégsem akarok megmentendő áldozat lenni, és ajánlottam mindenki másnak, hogy szívesen átadom a helyem, akárki is kéri - főleg ha kifelé menet még a fejemet is elhagyom a nagy rohanásban :) Arra is rájöttem, hogy inkább mégiscsak a stewardess-t szeretném játszani, ekkor viszont emlékeztettek, hogy na akkor nem legelsőnek, hanem legutoljára fogok lemenni :)
Aztán kivágták a szárny melletti ajtót és !!!! megjelent egy hosszú slag egészen a pilótafülkéig!!!
Kicsit persze visítoztunk a röhögéstől, mert az ablakon kinézve a spriccfelhőn át csak a szép nagy F1-es feliratot láttuk a piros autón :)

Aztán elmesélték, hogy a gyakorlaton természetesen mindent át kell nézni a gépen, a felső csomagtartókat is, és a kísérőnk ennek örömére be is ájult - de persze előtte bekapcsolta a biztonsági övét - a legszélső ülés legmélyebbikére.
Az első sárga hordágyra szerencsére a mellettem ülőt szíjazták, aki áldozathoz nem is igazán méltó módon nekiállt kacagni, hogy lelóg a feje, és rögtön rosszul lesz :)
A másodikra az utánam következő szőke nő került, akinek hosszú haja volt, és kicsit beakadt mindenhova, ami miatt a harmadik hordágynál már kinyilvánítottam, hogy csoda történt!!! tudok járni!!!!! de látok egy beszorult és nagyon beájult utast ,aki ráadásul még be is kapcsolta magát az első sarokszékbe. Itt némi tanácskozás kezdődött a pajszer tűzbeni biztonságos használatáról, majd végül is kiemelték szék nélkül a kísérőnket, aki annyira jól játszotta az ájult áldozatot, hogy majdnem még én is megráztam, hogy keljen fel, mert már viszik! :)
Persze mert tudtam járni, hát lesétáltam a gépről, ahol végighallgattuk még a kötelező "köszönjük, hogy minket választottak"-ot és vigyorgós integetés után a tűzoltóknak - katonásan "előre" :) mentünk "kocsira" :)
Már vagy 2 órája kevertünk az amúgy elég hatalmas repülőtéren, és már nagyon vártuk, hogy
megvakargathassuk a felszálló gépek hasát, ha már fel voltunk szerelkezve megörökítős eszközökkel. Viszont, mert a szélirány időközben megváltozott, csak felszálló gépekre kattintgattunk, bár említették, ha leszállók is lennének, sokkal közelebbit is tudnánk csinálni.
Innen már csak a hazafele kör volt, ahol láttuk még a Deltát, a British Airwayst, Hainant, meg pár Malév gépet, aztán fájdalmas búcsút vettünk. Próbáltam még megvesztegetni a kísérőket, hogy legközelebb is minket válasszanak, ha lesz még ilyen bejárás, de persze "csakis Fortuná"-val hárítottak. :)

Kifele még egy ajándékcsomag várt minket: jegyzettömbbel, tollal, nyugirepülősfigurával - amit hazafele jövet végig nyomogattam, amíg csak bibis nem lett a szárnya.



És ahogy hazaértünk, épp egy repülős katasztrófa film ment a tv2-n - szép sárga oxigénlélegeztetőkkel :)