- az élet értelme -

1562-ben Jean Ribault, aki az egyik legelső gyarmatosító expedíciót vezette az Újvilágba, néhány emberét hátrahagyta Port Royalban. 

Albert de Pierrát nevezte ki parancsnokuknak, akiről hamarosan kiderült, hogy őrült: állandó rettegésben tartotta az embereket erőszakos módszereivel. "Saját kezével akasztott fel egy dobost, ai magára vonta a haragját - írja Francis Parkman múlt századi amerikai történetíró -, egy katonát, La Chére-t pedig egy kopr szigetre száműzetett, az erődítménytől mintegy tíz mérföldnyire, ahol az menthetetlenül éhhalálra volt ítélve. " 

Végül fellázadtak ellene, és megölték,  félholt La Chére-t pedig megmentették, visszahozták a szárazföldre. Azt gondolná az ember, hogy La Chére most már biztonságban volt - hogy miután túlélte az embertelen büntetést, egy időre mentesül a további megpróbáltatások alól. 

Ám ennél bonyolultabb az élet. Nincs törvény, mely gátat szabna a balszerencsének, nincs kivételezés - minden percben tiszta lappal induluk, ugyanúgy kitéve a sors övön aluli ütéseinek, mint a megelőző percben. 

A településen egyre rosszabbul mentek a dolgok, látni való volt, hogy a kísérlet meghiúsult. Az emberek sehogysem tudtak megbirkózni a vadonnal, az éhséggel; úrrá lett rajtuk a honvágy. Kezdetleges szerszámaikkal, utolsó erejüket megfeszítve hajót fabrikáltak, "Robinson Crusoehoz méltót", hogy hazatérhessenek vele Franciaországba. Az Atlanti -óceánon érte őket a következő csapás: megállt a szél, élelmük és vizük elfogyott. 

Megették a cipőjüket, a bőrmellényüket, volt aki kétségbeesésében tengervizet ivott, többen meghaltak. Szinte elkerülhetetlenül következett a vég: a kannibalizmus. "Sorsot vetettek- írta Parkman-, és a sors La Chére-t jelölte ki, ezt a szerencsétlen flótást, akit Albert annak idején éhhalálra ítélt a kopár szigeten. Megölték, feldarabolták, szétosztották egymás között . A szörnyű lakoma jóvoltából kitartottak valahgy, míg a szárazföld feltűnt a látóhatáron, majd, így mondják, a boldogságtól megzavarodott elméjük, és elvesztették az uralmat a hajó felett, amit egy áramlat ismét mélyen besodort az óceánba...."

 

- Önök e szempontból kivételek -

"Dosztojevszkij ijesztő mélységei, Turgenyev árnyas fasorai, ...  Ibsen ködös-szeles sóvárgása, Balzac szövevényes unalma, Rilke és Novalis kifinomult szirénéneke ..  "

Jó, hogy ma is él olyan aki ugyanúgy átadja "a nagy oroszoknak egyenesen az ég szívéhez szóló, morális kétségbeesését"-: Ljudmila Ulickaja: Szonyecska.

Mint Csehov "Szakadékban"-ja, Spiró "Feleségverseny"-e és Gorkij "Az Anya"....

Még jó, hogy előbb utóbb minden nő kövér, csúnya és öreg lesz (még a Claudya is :))...  és helyet ad persze egy mindig  fiatalabb bögyösebben dögös "színésznő"-nek, aki nem tud mit kezdeni a saját életével ezért  beleseggel máséba  ....

Minden nőnek el kellene olvasni Weininger Nem és jellemét.. vagy Sztálin teheneit. És a Szonyecskát.

- arckép a 4-es 6-oson-

Új pláza nyílt a Blahán, aminek örömére talán még több ember nyomorog a 4-es 6-oson fel és leszállás közepette. 

Egyszer csak felbukkant egy roma - első ránézésre lány. Nagyon vékony, és nagyon vastag fekete pufajka kabátban, és persze igazi pestihez méltón beállt úgy az ajtóba, hogy a fel és leszállást teljes mértékben akadályozni tudja. 

Nagyon közel állt, és nagyon remegett. Elsőre részegnek tűnt. Az arca messziről teljesen semmilyen nem volt - persze karvalyorrú, és nagyon beesett arcúnak látszott, mint a középkorú roma nők többsége, közelről viszont kiderült  honnan arca homogén állaga: nagyon vastagon állt rajta a púder. 

A remegésén, az arcán kívül ami még odavonzotta a tekintetet, az a csillogós arany balettcipője volt, persze az is nagyon kopott. 

A villamos fékezett, így előkerült a nő keze az orrom előtt a kapaszkodón: lila volt, és olyan repedezett, mint egy falusi nőé, aki világ életében csak kapált, ásott, mosogatott a minusz fokokban, és mintha még sérülések nyomai is lettek volna. ....

Hirtelen felbukkant egy kalapos, nagyon tiszta, nagyon rendezett öreg hölgy, és le akart szállni. Nem fért el, így félig éneklős, de halk, némiképp szemrehányós hangon megkérdezte főszereplőnket, hogy: "Elnézést! Nem száll le?"

A cigányasszony minden ízében felsikoltott, szinte láthatóvá vált a rémülete. 

Elképzeltem,hogy  folyamatosan, és minden nap verik....

Történt mindez most és az új Europeum pláza árnyékában ... 

- hétvége vonattal -

Ha hétvége akkor vonatozás ... (ahogy apu mondaná: baúúúú)

Most ráadásul még amolyan üvöltő szeles is volt az idő, és ahogy bambultam kifelé az ablakon Nagydorog körül: csak a port láttam, ahogy fújta a földdel a szél ... Persze pont nem akkor fényképeztem, így inkább leírom: látni lehetett pár madarat is, ahogy erőlködnek a széllel szemben, vagy épp ráhagyják magukat, és a távolban amolyan délibábosan némi hullámzó vizet :) 

Elkalandozott a képzeletem: elképzeltem, ahogy ezen a poros látványba belelovagol fehér (vagy inkább poros) lovon Horthy  az egyetlen magyar tengernagyunk... :)

Tisztára, mint egy echte magyar Koltai film ... Zsül szerint inkább Jancsó :)