A metrózásról valahogy mindenkinek az jut eszébe , hogy:1) az emberektől nem érdemes kérdezni semmit, mert ha ott is vannak a célpont mellett, azt mondják, hogy nem tudják, hol van.
2) általában nagy a tömeg, a lökdösődés (főleg az idősek tolakodnak ... )
3) sehol egy emberi hang, senki nem szól a másikhoz, mindenki hallgat, mereven bámul maga elé - kivéve a részeg hontalanok, vagy a vehemens káromkodók ...
És mert ez a tömeg, nem jó, ha kilógsz belőle...
Így aztán nem szeretem, ha a tömegben nyugisan (szigorúan robotmódra mereven magam elé nézve) üldögélve valaki pont engem néz ki, és egyenesen hozzám indul, átverekedve magát a tömegen. Például azzal a kérdéssel, hogy merre lehet eljutni a Nemzeti Múzeumhoz.
Kicsit magamba is voltam szállva, kicsit mérgelődtem is, hogy miért megint engem szúrnak ki, és persze nem is ugrott be elsőre, hogy hol van :) Abban sem voltam biztos, hogy melyik metrón ülök, így aztán csak néztem nagyon nagy kérdő szemekkel (valamint enyhén bután) felfele, majd körbe, minekután a bundás néni megkérdezte angolul is :D
Szerencsémre megsajnált a tömeg :) (van azért segítőkészség a "robotokban" is ... ) Többen - egymás szavába vágva - elmondták a néninek, hogy hol szálljon le, és milyen lehetőségei vannak még.
Néni nagyon szépen megköszönte - megintcsak nekem, aki ugye egy szót sem szólt :)
Aztán leszálláskor angolul is ...
:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése