- Vivicitta 2016 -

A félmaraton mániás érem miatt túl kellett esni a tavaszi versenyen is, így már elég korán beneveztem a Vivicittára.

Peti már annyira régóta mondta, hogy ide el kell jönni és tavaly sikerült is egészen 10 km-t lefutni :). Igaz akkor érmet nem kaptam, a ruhatárosokon is felizgattam magam rendesen. Elég hamar le is léptem.
Aztán nyáron, amikor sikerült életem első félmaratonja 40 fokban, a betonon, aztán az őszi, aztán a siófoki is, kicsit már nem értettem, hogy tavasszal miért csak a 10 km-re voltam képes :).

Na de tegnap lefutottam.

Zsül is jött a versenyre, így végképp muszáj volt végigmenni rajta :D 

9 órakor indult a mezőny, le  is sétáltunk 8 óra körül, hogy a tömegben legalább leérjünk. Jó sokan voltunk, de Petiéket simán ki tudtuk szúrni a tömegből :).
Peti mondta is, hogy az ezután következő Borvidék versenyen a 28 km-es az egyetlen értelmes táv, amin kicsit nevettem, mert hol vagyok én még attól :). Utána Zsolt is, hogy 1x majd csak úgy nekiáll esni az eső a Borvidékes versenyen, hogy valahol biztosan beleragadunk egy szurdikba, és akkor abból majd hogy jövünk ki :). 

Gyorsan múlt az idő - be kellett állni a rajtba. Szakaszos indítás volt,nekem a 4-es zónából csak 15 perc múlva sikerült átlépni a rajtot. 

Az elejére megint nagyon figyeltem, hogy el ne rohanjam a sok gyors lábúval, próbáltam nézelődni, de persze figyelni is kellett, hogy rám se ugráljanak meg én se fussak rá senkire a nagy izgalomban.
Voltak érdekes emberek, akik már a második km-nél nekiálltak sétálni. 

Sikerült mindig úgy helyezkedni, hogy mögöttem a hangulat nagyon jó volt :) - eleinte állandóan mondták, hogy húúúú de jó lenne már a Lánchídon lenni, de jó lenne már a rakparton, meg stb. aztán amikor előrébb jutottunk már csak a Davaj, davaj hallatszott - utolérték őket a Rebel Running pólós külföldiek. 

A Lánchídon átfutni tökéletes volt, még úgy is, hogy felfele kellett futni az elején :) - mindig azt hittem a hidak tök síkak, pedig ... :)

 Aztán jött egy kör a Várkert palotánál, ahol annyira jól elbambultam a Várkert óriásain (pedig megint domb jött felfelé) , hogy csak a hátam mögött lévő lányok hangos röhögésénél kapcsoltam, hogy egy rendőr erősen mutogat felfele egy sebesség kijelzőre - 9 km/h-val futottunk :).

A rakpartra vezető jobbkanyarban meg egy pap kiabálta, hogy hajrá szép lányok ! amin megint jól felderültünk

http://www.futanet.hu/galery/2700/ppic_01_felmaraton_0008.jpg



és! jött az alagút! - hát az csúcs volt :D 

Persze mentem már át alatta, de sosem gyalog, futva meg pláne nem :). 

Mindenki hirtelen visszaváltozott gyerekké - valaki az elején észrevette, hogy az alagút visszhangzik, így aztán akkora ordibálás, sikongatás lett végig, amíg futottunk benne, hogy mire kiértünk sem jött vissza a hallásom :)

A rakparton frissítés volt (innentől valahogy minden frissítésnél megálltam), majd irány a budai oldalon lefele. Erzsébet híd, Gellért tér. Közben is volt frissítés, de kezdtem kicsit lassulni és minden frissítés után csak a vízre tudtam gondolni, hogy mikor lesz már megint. 

Az egyik szurkoló gyerek már egészen közel a Lágymányosi hídhoz,  lekiabált, hogy már csak alig 300 méter és frissítés lesz, de nem lett... elég rendesen elszomorodtam és ezután inkább nem figyeltem egyáltalán a szurkolókra. 

Melegem volt az egy szál pólómban és a térdgatyámban (megfordult a fejemben, hogy kisgatyában kellene futni, de annyira hófehérnek látszott benne a lábam, hogy nem akartam kiégetni szegény turisták retináját :)). Párszor megfordult a fejemben a napos rakparton, hogy legközelebb lehet nem fog érdekelni :)

13 km-nél nagyon fáradtnak éreztem magam és megijedtem. Valahogy a szép ződ hídon való átfutás sem annyira dobott fel (pedig ezért is neveztem be...)

A futófotós képet most találtam :) Tényleg látszik ahogy támad a hullafáradtság :) 

A Fővám téri kockaköveken teljesen egyedül sikerült annyira megbotlanom, hogy nekilendült a pulzusom vagy 200-ra :D szerencsére nem estem el, de azon a kb. fél km-es részen egyáltalán nem sikerült normálisan futni.... 

Aztán jött megint a rakpart és a baloldalon, jobboldalon elájuló, habzó szájú futók látványa :(.
 Néztem az órát, hogy már 1:30 perce futottam, és ahogy számoltam, tudtam, hogy nem fogok beérni 2 óra alatt és először persze kicsit letörtem. Zsül annyira mondta, hogy 2 óra alatt érjek be és a Lánchíd alatt a 10 km-es ellenőrző ponton láttam, hogy az megvolt 1 óra alatt. 

Na de felbukkant Zsül :). Sokkal gyorsabban futott, mint én - itt is kicsit úgy éreztem, hogy leállok, bár azt is tudtam, hogy akkor nem biztos, hogy újra elkezdek futni, bármennyire is csak 2 km van vissza :)

Zsül is adott vizet, utána frissítés is volt, valahogy sikerült felbotorkálni a Margithídra.
 Jött az utolsó 1 km, igen, az amikor már azt hiszed, hogy nem létezik, hogy tudsz még többet futni. 

Mentő is járt a célban - próbáltunk ráadásul még nem útban lenni sem (Zsül látta, hogy sok futóban már az volt, hogy inkább kikerüli a mentőt, de most már nem áll le) , és 21 km után még mindig annyira messzinek látszott a célkapu, hogy még a hátam mögött lévő fiúk dohogását is végighallgattam, ahogy mondták, hogy már bőven elmúlt 2 óra és kicsit nem is érdekli őket az idő csak legyenek már túl az egészen :)

Aztán beértem :). 

Megkaptam az érmet és kérdeztem mindenkitől hol van a félmaraton mániás érem, de persze senki nem tudott semmit. Sem az éremosztó gyerek, sem a befutócsomagosok.

Aztán megláttam egy pasit ilyen éremmel a nyakában és leszólítottam :). A kezével mutatta az irányt, és mondta, h erősen nézzem, ha már nagyjából túl vagyok az embertömegen, mert ki lesz írva :)

Nanáhogy elhoztam a félmaraton mániás érmet is:)

A hazafele úton jött a BSI gratuláló sms: 2:13:11.

Ugyan a tavalyi Balaton maraton 2:12 volt, de azt hiszem nem bánkódom. Magamhoz és ahhoz képest, hogy hogy éreztem magam a 13. km-től - ez teljesen jó idő volt.