Mindig is itt akartam dolgozni, igaz, a velem egy légtérben 8 órát összezàrt emberekre, a kötött (ülő) munkaidőre sosem vesztegettem egy kósza gondolatot sem.
Nagyon tetszett (tetszik), ahogy kinéz, hogy van helikopter leszálló, hogy valami megmagyarázhatatlan módon nekem több, mint bármelyik másik kórház. Igen, a katonák is tetszettek benne 😊. Apu összes sztorija közül a katonásokat bírtam a legjobban.
A legkorábbi elképzelésem az életről: egyenruhás munkát akartam mindenképpen. Elsőnek képes voltam bemenni a rendőrségre, ahonnan igen gyorsan el is tanácsoltak ùgy, hogy rokoni kapcsolat segítségét kértem. "Nem neked való, higgy nekem." Ennyi volt.
Aztán, talán vigaszként, bekerültem a mohácsi kórházba, mint laboros. Lett fehér köpenyem, a kék egyenruha helyett.
2007-ben kerültem fel Pestre, a nagy villámcsapás még váratott magára pár évig, de amikor megláttam, nem hagyott békén a gondolat, hogy itt kell dolgoznom valahogy.
Akárhogy.
Akármit.
Zsül ébresztett rá arra, hogy ha be sem adom az önéletrajzom, akkor ugyan mire várok?
Így kerültem oda, hogy az esélytelenek nyugalmával 2021. novemberében beadtam az önéletrajzom egy EKO informatikus állásra.
Őszintén szólva, halványlila gőzöm nem volt arról, mi az az EKO. Leírtam minden informatika tudásom, amit csak sikerült átélni 20 év folyamatos munka alatt és vártam.
Nem történt semmi.
2022 nyarán megint nekiálltam mondogatni, hogy itt fogok dolgozni, Zsül megint megunta, megint rákerestem a honlapon, megvolt még az állás, megint beadtam az önéletrajzom.
Aztán egy szép napsütéses, plázázós (Corvin) napon megcsörrent a mosdóban 😊 a telefonom, valami nagyon fura számról, amit ott és azonnal nem akartam felvenni, de foglalkoztatott annyira, hogy rákeressek és....
Vad visszahívásokba kezdtem, persze a melléket nem tudtam, csak egy mezei központi számot. Mondtam mindent a telefonosnak, ami csak eszembejutott, hogy biztos vagyok benne, hogy a munkaügyről kerestek, mondtam nevet, de nem sikerült előbbre jutni, de most már rámkacsintottak az égiek, visszahívott egy mobilszám.
Nagy lelkesedésemben mindenre igent mondtam, bármit is kérdeztek, de persze még ezután sem történt sokáig semmi.
Aztán eljött egy október 28. reggel 7 óra 21. iroda.
Azon az ajánlott útvonalon mentem, amit telefonon kaptam és ahonnan a katonák azon nyomban visszazavartak a főbejárathoz. (kb. 1 km-re onnan)
Nagyon kevés időm volt, végigrohantam mindenen, mindenkin keresztül úgy, hogy még kérdezni is kellett, hogy merre is fussak - de 6:58 percre sikerült beállnom az ajtó elé csuromvizesen. Nem mertem bekopogni, szerencsémre jött egy nagyon kedves nő és bekopogott helyettem.
Az interjúról csak annyira emlékszem, hogy nagyon udvarias volt a főnök, minden kérdésemre válaszolt, ami eszembejutott és hogy nagyon gyorsan végetért. Nem is bíztam benne egyáltalán, hogy bármi is lehet belőle.
Aztán lett egy november 2. szerda 7:15, Gazdasági Igazgató. Teljesen biztos voltam benne, hogy nő lesz és morcos, kontyos, bajszos és .. (előítéletek :))
Aznap reggel már fel voltam vértezve mindennel, símán átslisszoltam a főbejáratot őrző katonák között, hogy megbeszélésem van és koppantottam be az ajtón, elnézést kérve a korai érkezésért. Nem volt gond, azonnal átmentünk a parancsnokságra és vártunk. Az itteni emlék, hogy amíg vártunk, a főnök mesélt az épületről, hogy börtönnek tervezték és hogy vannak régi képek a könyvtárban. Tátott szájjal hallgattam.
Aztán megpillantottam egy rózsaszín inges, zakós férfit, amire a főnök rákérdezett, hogy kit láttam? Mondtam, hogy magas, vékony férfi, mire rákérdezett, hogy magas? :)
Az interjú most azzal kezdődött, hogy levették rólam a kabátot :), majd beültettek szemben az ajtóval a rekamiéra :).
Főnök elmondta, hogy a finanszírozásban fogok segíteni, én meg azt, hogy természetesen bármit, de informatikusnak jelentkeztem, az van az önéletemben is. Gazdasági Igazgató meg annyit még, hogy úgy hallotta van valami terv velem és, hogy akkor meglátjuk.
Ennyiben maradtunk.
A december elsejei kezdés úgy jött, hogy igazán el sem hittem.
Első nap: egy olyan szobába kerültem, ahol két kolléganő (sokkal fiatalabbak) voltak és kaptam egy szobakulcsot, aztán oktatások. Nagyjából ennyire emlékszem az egész decemberből: oktatások, a két kolléganő egymás közötti hétvégéjének megbeszélése, majd jött is a karácsonyi parti :). Főnökről kiderült, hogy profi cukrász, Zila formába öntött országtortát hozott (nagyon finom volt).
Karácsonyra sikerült annyira lebetegedni, hogy végig feküdtem az egészet.
Januárban már kicsit nyüzsgésbe kezdtem, hogy csináljak már valamit, ami munkákat kaptam, azokat ugyanúgy csinálták tovább azok, akiktől kaptam, így gondoltam új dolgok után nézek. Kértem jogosultságokat, mondtam ötleteket, főnök felkísért még az informatikára is pontosítani, aztán jött a hirtelen leállítás, hogy az elsődleges feladatot csináljam, amit még akkor nem kaptam meg. Visszabeszéltem, hogy : "csak azt?" és, hogy: "SAJNOS már írtam két emailt az informatikára, de akkor majd azt mondom, hogy nem sürgős".
Nem tudom mi ütött belém.
De legalább gyorsan elhallgattam, mert a főnök úgy nézett rám (nem emlékszem, hogy nézett egyáltalán egyszer is a szemembe), mint egy őrültre.
Innentől nem értettem semmit.
Zsül rákérdezett, hogy : "valamit elrontottál?", de semmi nem jutott eszembe azóta sem, hogy mit csinálhattam rosszul.
Persze az informatikának nem kellett magyarázkodni, símán nem írtak vissza azt' kész.
És: végszóra meg megjött az engedély az informatikáról, hogy mindenhez kaptam jogot.....
Megint nem volt mit csinálnom napi 8 órában.
Nagyon el voltam keseredve.
Lábmozgatás címén elkezdtem lépcsőzni az emeleteken és sikeresen el is keveredtem a helikopterleszálló ajtajához. Kimenni természetesen nem tudtam (le van zárva), de látszott szemben Zsül lakása, sütött a nap, megint elöntött a remény, hogy nekem itt kell lennem. Legalább addig, amíg ki nem jutok a tettó-re körülnézni :).
Aztán teljesen véletlenül kijutottam. Igaz nem a helikopterleszállóig, de a tettó-re :).
Ami folyamatosan bennem van azóta is: minden ember udvarias, kedves, szinte kínosan. Annyira feltűnő ez, főleg az előző munkahelyem után, hogy már - már azt hittem, befogadtak :). Persze ez egy munkahely: nem itt köttetnek az életreszóló barátságok, ahogy ezt a legfiatalabb szobában lévő kolléganő megmondta, nagyjából a legelső napok egyikén.
A következő rémület akkor jött, amikor a főnök bekérte a végzettségeimet emailben. Nyilván pénteken :). Az a hétvége nagyjából úgy telt el, hogy készültem a hétfői elbocsátásra (v.ö.:próbaidő 4 hónap).
Ebből hétfőre az lett, hogy berohant egy papírért és rámkérdezett, hogy: "gyerek van?". Mondtam, hogy nincs, de pasim az van. (hogy ne sajnáljon annyira).
Mire megkérdezte, hogy a pasinak van gyerek? Mondtam, hogy nem tudom, nekem nem mondta. :)
Lehet túl humorosra vettem már a dolgokat, de tényleg voltak vicces dolgok. Amikor például nem tudtam bemenni fénymásolni és vittem kulcsot és bent voltak :). Amikor zöld nadrágba mentem és rámköszönt a folyosón egy katonanéni, hogy : "Erőt , egészséget!". Amikor telefonáltam a folyosón és szemben a férfi wcből a Főnök köszönt rám, hogy "Szia". Amikor felmentem a kék teremhez lábat mozgatni és rámszólt a teremőr, hogy ne itt masírozzak, mert előadás van. Amikor ketten nem tudtunk bemenni fénymásolni és vittünk kulcsot és a meglepett Gazdasági Igazgatóval találtuk szembe magunkat :).
És akkor még a petit levesekről nem is áradoztam semmit, pedig azok aztán tényleg finomak voltak mind. Na jó, az egyik sütőtökkrém leves kicsit édesre sikerült, de tényleg csak ez az egy volt ilyen a 3 hónap alatt.
Kicsit hosszúra sikerült az élménybeszámoló, de csak mert hétfőn, kedden még írnom kell és, hogy fel lehessen rá készülni. Legalább a hétfő-, keddre.
