Miért nem furcsa az, hogy aki sosem volt olyan helyeken, amit megírt, az honnan tudhat meglepően pontos részleteket? Mert az igazság leírata fontos, és nem az út, ahogyan azt megszereztük?
Vajon hányan tudják azt, hogy ki tervezte az SS egyenruhát?
Miért tűnik az nagyon emberinek, (és egyáltalán nem tiszteletet parancsolónak) ahogy Karin Alvtegen leírja a felkapaszkodott - amúgy szegény családból származó - Nobel-díjas svéd írót - akinek még cselédje is van! és akinek a szülei amikor mennek hozzá látogatóba, csak a cseléddel tudnak jóízűt beszélgetni - a saját gyerekükkel meg kínosan érzik magukat és jóhogy nem kezet csókolnak neki!
Nagyon durva...
A múltkor egy öregnő a villamoson (kicsit úgy látszott: direkt) leejtett egy rakat kisszatyrot - és figyelte, hogy ki szedegeti neki össze (merthogy ő már az ő korában ugye hajolni azt nem tud, meg idegbecsípődése is van).... aztán, ahogy fordult felé a figyelem, elkezdett elvékonyított hangon sipitozni, hogy micsoda világ van, hogy már nincsenek cselédek, akiket kiküldhetne a boltba, hogy hordják neki haza a cuccait ...
Na de mi a tennivaló, ha szorít a határidő és épp nincs más ötlet a pénzszerzésre, mint hogy Nobel -díjas könyvet kellene írni? Ilyenkor jó, ha a visszamenőleges tapasztalatokra alapozva elővesszük a "mindig beváló, ütős megközelítéseket" (hogy miért nem témáKAT írtam?)
Miért van az, hogy ezek után még mindig elhisszük, hogy egyes emberek természetszerűleg felsőbbrendűek génjeik által ?
Talán ahogy Spiró mondta: "az embereknek szükségük van a mesékre" .....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése