2017. október 23., hétfő

- első 37 km-em -

1 héttel a Spar maraton 30 km-e után lefutottam az első 37 km-emet :)
Nem mondanám, hogy könnyen ment, de meglepődtem, hogy nem fáradtam annyira el, mint a múlt heti spar maraton 30 km-én. Igaz ott azért majdnem 28 km-ig sikerült tartani a 6:30-as tempót, most meg már az elején is 7 és 7:30-as tempóval kocogtam végig. 
Az út is új volt, tetszett, hogy Zsül elkísért bringával, elég sokat beszélgettünk - az is tetszett :).
Induláskor elég hűvös volt az idő: 10 fok körül és a nap sem akart sehogy kisütni. Derengett picikét, néha teljesen olyan volt, mintha kisütne, de nem volt sokáig.
Végig egyenes úton mentünk keselyűs felé, egyedül nagyon unalmas lett volna, de így elvoltam. Nézelődtem, vártam, hogy beérjünk Gemencbe. Volt egy kutyás ház - szabadon lófráló kutyával, ami annyira nem tetszett, de szerencsére hamar kikerültük. 
A töltés nagyon menő volt és még a K81-es nyilakat is végig követtük az elágazásig :).
Aztán Zsül arra gondolt, hogy nézzük meg a Dunát, ha már ilyen közel vagyunk és ez volt a legjobb része a futásnak :).
Bementünk egy földes útra, ahol  láttunk egy kiírást, hogy Üdülőtelep, két bácsit (Statler és Waldorf :)) , majd lementünk egészen a vízig. Fényképeztünk párat, aztán indulni kellett vissza, hogy ne fázzunk át izzadtan.
22 km-nél bevettem a sótablettát, megittam a maradék vizet is a hátizsákból, majd ettem 1 kocka kávéscsokit. Kicsit fáradtam, sokszor nézegettem az órát, ahhoz képest elég gyorsan elértünk az útig, majd a városba vezető biciklis útig is. 

34 km körül még banánt is sikerült lenyomni, amikor már korgott a gyomrom, aztán már csak a maradék 3 km volt vissza hazáig.
Kicsit nyújtogattam, járkáltam 1-2 km-t. 
Jók ezek a hétvégi járkálások :)

2017. október 17., kedd

- 2-

... csak ritkán, néhány pillanatban hallatszik egy nagyon halk hang:
meg fogsz halni,
- meg fogsz halni megint
- meg fogsz halni vagy
- meg fogsz halni.

Dombok, hegyek mindenhol.
Az én földem, gondolta Carewall báró. 

Nem betegség, valami vírus ez, még talán neve sincs és már el is tűnik. 
-  egy kislány, egy reggel jött egy koldus, énekelni kezdett majd annyira megrémült tőle egy madár, hogy   ... 
- ...egy elrepülő madár rémülete  .. 
- .. szárnyak, melyek felkavarodnak, halk zaj a semmiből .. 
- ... 10 évvel ezelőtt történt .. 
- .. a madár elrepül az ablak előtt, egy pillanatra felemelte a szemét a játékról és nem tudom, rémült volt, olyan fehér rémülettel teli, úgy értem nem olyan volt, mint aki fél, olyan volt, mint aki eltűnik .. 
- .. a szárnyak mámora .. 
- .. egy menekülő lélek .. 
- .. hisz nekem? 
Azt hitték a felnőtt korral minden elmúlik. 
Időközben szőnyegeket terítettek le a palotában a zaj kiküszöbölésére, a lépek elcsendesedtek tőle, fehér szőnyegek mindenütt, egy szín, amiben semmi gonoszság nem fér el, ami a lépések zaját elnyomja, mindenütt ez, vak színek. 
A parkban az ösvények kör alakban helyezkedtek el, néhány út kivételével, melyek halkan kígyóztak a szabályos görbék mellett -  ésszerűen, csak egy kis hajlam kell annak megértésére, hogy mindenhol sarkak és keskenyebb utak is felbukkanhatnak; de két olyan út, mely átlépi a tökéletes geometria szabályait, elég ahhoz, hogy egy érzékeny lelket nyugtalanságra késztessen, sőt, nem is az érzékeny lelket, pontosabban, az elme kontrollálatlan érzékenységét, ami örökre száműzetésben van, mivel titkos pillanata az életének, - az a semmi kis élet, apró dolog, ami volt, - a szívében, láthatatlan módon, a szemeiben, minden kézben, mint egy betegség, de kevesebb annál; nevezd meg, mond hát ki, és ezzel már el is tűnt.

Ne feledkezzünk meg Edel Trut történetéről sem, akinek az egész országban nem volt versenytársa selyemszövésben, a báró hívta őt egy téli napon, amikor a hó annyira magas volt, mint a gyerekek, egy másik világ hidege, mintha a pokolba érkezne, a ló füstölt, mindenhol hó, a szán a kocsi mögött; ha 10 perc múlva nem érkezem meg, talán megfagyok és igaza van a nevemnek: Edel, meghalok anélkül, hogy tudnám mi a pokol, mindez a báró nagyon fontos dolga miatt.
- Mit látsz, Edel?
A báró a lánya szobájában a hosszú fal előtt áll, nincs ablak és csak beszél halkan, valami édes régies hanglejtéssel.
- Mit látsz?
Borgona arany fonalat, minőségi munka, a tájak a szokásosak, de elsőrangú munkával készültek.



2017. október 13., péntek

- Oceano mare -

A homokot látom, az utolsó domb és a tenger között - a tengert - a délután csípős levegőjében, az északi tengerről fújó hideg szélben.
A tengerparton. A tengernél.
Maga a megtestesült tökéletesség - az Isteni szem képmása - egy olyan világ, amely telik és múlik, a víz és a föld néma jelenléte, egy tökéletesen kész és pontos dolog, mint az igazság - ó, az igazság -, amiben megjelenik az ember, aki gúnyolódik e paradicsom működésén és jön vele az embertelenség, amely elegendő, hogy egymaga elárulja az igazságot; valami a semmiből, a homokba ültetve mélyen, észrevétlen repedéssel felszínen, apró törés a magányos tengerparton.

Egy fekete pont dereng fel a távolban a semmiben, egy férfialak és egy festőállvány. Az állvány vékony szálakkal van rögzítve 4  sziklához a homokban. Észrevehetetlenül hintázik a szélben, amely folyamatosan csak fúj északról. 

A férfi magas csizmát és nagy horgász ruhát visel. Csak áll, szemben a tengerrel, vékony ecsetet pörget az ujjai között.  Az állvány mellett,  a vásznon.
Egy őrszem - ezt érteni kell - áll a világ ezen részén, tökéletes csendben, egy kis rés, ami időnként felbukkan a panorámában. 
Mindig ez történik, egy kis fény a pihenő embernek, aztán jön a fájó pillanat, amikor igazsággá válik és azonnal visszatér a várakozás, a kérdés, ahogy érzi az ember a végtelen hatalmat, ami egyszerre vad és derűs; egy aprócska ajtó, amin keresztülárad a folyó, és egy végtelen csattanás, egy meghökkentő rés, végtelen gyalogút, mely ugyan nem vezet megvilágosodás felé, de minden olyan lesz, mint a lila kabátba burkolt nő léptei:  lassan beleolvadva a strand képébe, a tengerparton sodródva, jobbra- balra haladva, elveszítve a tökéletes képét a távolsággal, ami elválasztja az állványos embertől, aztán eléri őt, de  mellette sem áll meg, csak némán nézi. 
 A férfi még csak utána sem fordul. Továbbra is a tengert nézi. Csendben. Időről időre az ecsetet rézcsészébe mártja, majd fest a vászonra könnyű mozdulatokkal. Az ecset sörtéje elhagyja vizes árnyékát, a szél szinte azonnal felszárítja és visszaadja a fényét. Víz. A víz csak a rézcsészében van, a vásznon semmi. Semmi nem látszik.
Az északi szél csak fúj és a lila köpeny a nő testére tapad. 
- Plasson, nap múlik nap után és itt talállak. Minek hozol magaddal színeket, ha nincs bátorságod használni őket? 
Úgy tűnik ez felébresztette a férfit. Megfordult, hogy megnézze a nő arcát. Hallgatta ahogyan a nő beszél, de nem válaszolt. 
- Kérem, ne mozogjon. - mondta.
Az ecsetet lassan a nő arcához közelítette, egy pillanatig habozott, majd az ajkához támasztotta és lassan végighúzza az egyik sarkától a másikig. Az ecset sörtéi kárminvörös színben játszanak. Ránézett az ecsetre, vízbe merítette, majd visszafordult a tenger felé. 
Az asszony érzi az ajkán a tengervíz sós ízét, amelyről azonnal eszébe villan, hogy ez az ember a tengert a tenger vizével festi- és ez egy olyan gondolat, amitől azonnal rettegni kezd. 
Az idő csak múlt, hosszú idő telt el, a szél átfújt a vásznon, megszárítva a rózsaszín színt és ismét meztelen fehérségében látsszon. 
Órákat tudott eltölteni így, nézve a tengert, az eget, de semmi színt nem talált. Semmi olyant, amit látni lehetne. 
Aztán ahogy jött a sötétség, jött vele a dagály is. Kicsit korábban is, mint ahogy teljesen besötétedett volna. A víz lassan körülöleli az embert és az állványt, ha ott maradnak a víz magával ragadja őket, de rendíthetetlenek, mint egy miniatűr sziget, vagy egy kétfejű roncs. 
Az ember: Plasson, a festő. 
És minden este beköszöntével jön egy hajó, napnyugta előtt, amikor a víz már a szívéig ér. Ez az, amit a férfi szeretne. De ekkor a só már a bárkát nyaldossa, elönti az állványt, meg mindent, és már vissza is értek a házhoz. 
Az őrszem elmegy. Megtette kötelességét. Megmenekültek a veszélytől. 
A naplemente eltűnik, vele eltűnik minden ami szent. De a kisember és az ecsetei megmenekültek. 
A hajóval eltűnik a fény, nincs több idő. A sötét mindent leállít. 

Nincs semmi, ami a sötétben igaz lehet. 




2017. október 10., kedd

- napi olasz -


Annyira tetszenek a facebookon ezek a napi olasz idézetek, hogy csináltam egyet én is: