- Oceano mare -

A homokot látom, az utolsó domb és a tenger között - a tengert - a délután csípős levegőjében, az északi tengerről fújó hideg szélben.
A tengerparton. A tengernél.

Maga a megtestesült tökéletesség - az Isteni szem képmása - egy olyan világ, amely telik és múlik, a víz és a föld néma jelenléte, egy tökéletesen kész és pontos dolog, mint az igazság - ó, az igazság -, amiben megjelenik az ember, aki gúnyolódik e paradicsom működésén és jön vele az embertelenség, amely elegendő, hogy egymaga elárulja az igazságot; valami a semmiből, a homokba ültetve mélyen, észrevétlen repedéssel felszínen, apró törés a magányos tengerparton.

Egy fekete pont dereng fel a távolban a semmiben, egy férfialak és egy festőállvány. Az állvány vékony szálakkal van rögzítve 4  sziklához a homokban. Észrevehetetlenül hintázik a szélben, amely folyamatosan csak fúj északról. 

A férfi magas csizmát és nagy horgász ruhát visel. Csak áll, szemben a tengerrel, vékony ecsetet pörget az ujjai között.  Az állvány mellett,  a vásznon.
Egy őrszem - ezt érteni kell - áll a világ ezen részén, tökéletes csendben, egy kis rés, ami időnként felbukkan a panorámában. 

Mindig ez történik, egy kis fény a pihenő embernek, aztán jön a fájó pillanat, amikor igazsággá válik és azonnal visszatér a várakozás, a kérdés, ahogy érzi az ember a végtelen hatalmat, ami egyszerre vad és derűs; egy aprócska ajtó, amin keresztülárad a folyó, és egy végtelen csattanás, egy meghökkentő rés, végtelen gyalogút, mely ugyan nem vezet megvilágosodás felé, de minden olyan lesz, mint a lila kabátba burkolt nő léptei:  lassan beleolvadva a strand képébe, a tengerparton sodródva, jobbra- balra haladva, elveszítve a tökéletes képét a távolsággal, ami elválasztja az állványos embertől, aztán eléri őt, de  mellette sem áll meg, csak némán nézi. 

 A férfi még csak utána sem fordul. Továbbra is a tengert nézi. Csendben. Időről időre az ecsetet rézcsészébe mártja, majd fest a vászonra könnyű mozdulatokkal. Az ecset sörtéje elhagyja vizes árnyékát, a szél szinte azonnal felszárítja és visszaadja a fényét. Víz. A víz csak a rézcsészében van, a vásznon semmi. Semmi nem látszik.

Az északi szél csak fúj és a lila köpeny a nő testére tapad. 

- Plasson, nap múlik nap után és itt talállak. Minek hozol magaddal színeket, ha nincs bátorságod használni őket? 

Úgy tűnik ez felébresztette a férfit. Megfordult, hogy megnézze a nő arcát. Hallgatta ahogyan a nő beszél, de nem válaszolt. 

- Kérem, ne mozogjon. - mondta.

Az ecsetet lassan a nő arcához közelítette, egy pillanatig habozott, majd az ajkához támasztotta és lassan végighúzza az egyik sarkától a másikig. Az ecset sörtéi kárminvörös színben játszanak. Ránézett az ecsetre, vízbe merítette, majd visszafordult a tenger felé. 

Az asszony érzi az ajkán a tengervíz sós ízét, amelyről azonnal eszébe villan, hogy ez az ember a tengert a tenger vizével festi- és ez egy olyan gondolat, amitől azonnal rettegni kezd. 
Az idő csak múlt, hosszú idő telt el, a szél átfújt a vásznon, megszárítva a rózsaszín színt és ismét meztelen fehérségében látsszon. 
Órákat tudott eltölteni így, nézve a tengert, az eget, de semmi színt nem talált. Semmi olyant, amit látni lehetne. 
Aztán ahogy jött a sötétség, jött vele a dagály is. Kicsit korábban is, mint ahogy teljesen besötétedett volna. A víz lassan körülöleli az embert és az állványt, ha ott maradnak a víz magával ragadja őket, de rendíthetetlenek, mint egy miniatűr sziget, vagy egy kétfejű roncs. 
Az ember: Plasson, a festő. 
És minden este beköszöntével jön egy hajó, napnyugta előtt, amikor a víz már a szívéig ér. Ez az, amit a férfi szeretne. De ekkor a só már a bárkát nyaldossa, elönti az állványt, meg mindent, és már vissza is értek a házhoz. 
Az őrszem elmegy. Megtette kötelességét. Megmenekültek a veszélytől. 
A naplemente eltűnik, vele eltűnik minden ami szent. De a kisember és az ecsetei megmenekültek. 
A hajóval eltűnik a fény, nincs több idő. A sötét mindent leállít. 

Nincs semmi, ami a sötétben igaz lehet.