- az első maratonom -

És igen. 

Eljött a vasárnap és vele az első maratonom. Firenzében. 

Ez így már önmagában is hihetetlen, leírva is, még most is, el is kapott a reggeli idegesség, ami kitartott addig, amíg egy olasz fickó az utcán rám nem szólt, hogy "Bocca al lupo!" . Erre kicsit felvihogtam. Mondtam is neki vissza, hogy "Crepi" - ahogy az iskolában tanították - és mosolygott is rá erősen a ragazzo :). 

Annyira vigyorognom kellett rajta, hogy bezzeg a pesti maratonon mennyire nem ugrott be, amikor akartam mondani :D és mennyire mondtam mindenkinek, hogy majd ezt kell mondani, ha látunk olasz futót :D

Nem indultunk nagyon nagyon későn a rajthoz, de voltunk azért annyian (magyarok 57-en - bemondták a rajtban :)), hogy igencsak rohanni kellett a végén, hogy be tudjak állni a gabbia-mba.

Nagyjából mindenkin volt esőkabát, és mikor elindult a rajt, mindenki félre is dobta a szélére, amit erősen kerülgetni kellett és... és pont abban a pillanatban, amikor sikerült elindulni a futással - hát eleredt az eső.

Nem kicsit.

És nekiállt fújni a szél.

Nagyon. :( És mindez 8 fokban...

Arra gondoltam, hogy nem lesz itt baj, eddig is csinált ilyent, aztán mindig el is állt, csak még picit bírjam, aztán majdcsak megszáradok és milyen jó, hogy fekete az abbigliamento-m. Meg is dicsértek a rajtban a lányok érte, hogy milyen kis fata-s vagyok (tündér???) meg hogy milyen jó a hozzá illő fekete gonna-m is :)

(Természetesen a nap egyetlen pillanatra sem sütött ki egészen 5 órán keresztül).

5 km-nél aztán már picit kezdtem letörni. 

Zsül mondta, hogy ott lesz, de ha nem szól rám, nem veszem észre, annyira arra összpontosítottam, hogy a teljesen átázott cipőmbe ne menjen újabb adag csatornavíz (ami az úton folyamatosan folyt). Még arra is emlékszem, hogy éppen nagyon megijedtem, mert láttam hogy a frissítőponton (5 km-enként volt) az asztalon nem volt semmi. (az első asztal a top atléták asztala volt :)).

Megfordult a fejemben, hogy ebből baj lesz, ha ennyire hátulról indultam, aztán Zsül rámkiabált, hogy menjek már felé, mert ott van forró tea (és az nem is volt a frissítésben, amit olvastam a weblapon!), aztán megláttam a másik oldalon vizet - és inkább odafutottam inni.

Nem mertem megállni és Zsül kétségbeesett pillantásaitól kísérve inkább továbbfutottam, mert nagyon féltem, ha megállok, akkor mindennek vége.

Nagyon szépen ment a futás, még ahhoz képest is, hogy nagyon fáztam, teljesen szétáztam és folyamatosan folyt mindenhonnan a víz.

A parkban ráadásul a fákról is ömlött még víz a nyakamba és ha nincsenek a hátam mögött a "Dai"-'dai'-oló olaszok, hát szépen lassan már ott elsírtam volna magam. 

Aztán jött a 15 km és ki is értünk a parkból (a 10 km-es pont  teljesen kiesett :D).

Innentől már folyamatosan ittam a forró teát, a kezemben tartott kis nylon esőkabátot (persze nem tudtam szétszedni) de rá tudtam valahogy csomózni a vállamra - így már nem fáztam annyira, és még el is terveztem, hogy az első 10 km biztosan 6:10 körüli lehetett, a második 10-est 6:20-6:30-as tempóval fogom letolni, a harmadikat 6:45-el és az utolsó 10-est 7 perc felett, amikor... 18 km körül beállt a térdem.

Na az nagyon fájt.

Megállni persze nem akartam, mert akkor megfagyok (az eső folyamatosan esett továbbra is, és fújt a jeges szél erősen), de a térdem meg annyira fájt, hogy kb. úgy nézhettem ki futás közben mint egy gnómó :D. 

A félmaratonnál az óra 2:30-at mutatott és még az sem esett le, hogy később indultam - tökéletesen elkeseredtem.

21 után aztán láttam Zsült, aminek megint nagyon örültem, de már elrebegtem neki, hogy iszonyatosan fáj a térdem és ez így nem annyira jó. A terveimet, hogy mikor és milyen tempóban fogok futni símán elmosta az eső .........

Aztán ismét köd.. mármint arról, hogy hogyan mentem tovább... Arra emlékszem, hogy a stadion előtt nagyon sok embert láttam vállukra borított alufóliával és még csodálkoztam is, hogy jééé.. lehetett volna félmaratont is futni??? Vagy miért indul ennyi ember visszafele gyalog? .. Meg hogy mindent rám tukmáltak a frissítőponton (beálltak az út kellős közepére, nem ám én futottam ki a szélére az útnak, ahol nem esett, mert volt sátor az asztalok felett) úgy adták a forró teát, banánt. Nagyon meg voltam döbbenve, hogy mennyire mások itt a frissítős emberek. :)

20 km előtt még be kellett vennem a sótablettát (az egyiket), aztán 25 körül megittam az energiashot-omat, majd nem sokkal utána megettem a kávés csokit is, amitől olyan szép lett a mosolyom (ráragadt a csoki a fogamra, mint utólag kiderült), hogy minden frissitős emberke nagyon jókedvűen mosolygott mindenre, amit csak gagyorásztam nekik :D.

A stadion előtt hatalmas nagy tó volt - persze pont a bejárat előtt - így tettek a vízbe 2 nagyobb szivacsot és segítettek ráállni, hogy jobban megússzuk a vizet. 

Így aztán amikor bokáig vizes lettem, ráadásul a jéghideg víz tökéletesen elárasztotta a cipőmet - úgy éreztem magam, mint egy igazi vert sereg. Nem emlékszem, hogyan keveredtem ki a rekortán pályáról, pedig azt még az elején vártam is, hogy ott milyen jó lesz majd futni.

Aztán valahogy visszaértünk a centraléba és csak köröztünk, meg köröztünk a Dóm körül. Nagyon sokat sétáltam.

Zsülnek is mondtam, aki időközben ismét felbukkant, hogy majd 1 km-t futok, 1 km-t gyalogolni fogok, ő meg mondta, hogy majd tervezzem úgy, hogy a befutásra azért legyen erőm futni.

Ami még megmaradt: hogy néztem az órát és 42,5 km-nél még mindig nem láttam a befutó kék szőnyeget. Nagyon durván erősen kellett noszogatni magam, hogy na még egy kicsit és aztán buli lesz... 

A befutás előtt szóltak a ragazzik, hogy szedjem már le a nyakamból a tökvizes nylonszatyrot (esőkabát maradványok) és amikor nekiálltam tartogatni a kezemben, mutatták, hogy dobjam el a francba a szélére az útnak, de nem akartam. Fogalmam sincs miért, de mindenképpen vissza akartam adni Zsülnek  és mondogattam végig, hogy "no, perché un prestito" :D. 

Aztán befutottam.

Azonnal jött egy nagyon kedves ragazzo és tekert a nyakamba egy alufóliát, amit meg is csomózott többször is, hogy tartson :) és mondta, hogy brava és grandi congratulazioni. Én meg hogy: prego .. erre megrázogatta a fiúka a fejét, hogy nemjó... nemjó...  így utána mondtam, hogy grazie. Erre aztán mosolygott nagyon :).

Megkaptam az érmet is,
aztán még mentem 2 kört körbe - körbe, mire ki tudtam kerülni a befutókat, aztán Zsül megfenyegetett, hogy ha nem állok meg picit, amíg lefényképez, akkor ezt örökre bánni fogom, és lefényképezett :)

Be is teszem ide a képet :) 

(így utólag: biztosan bántam volna, ha nincs).

Ezt csak úgy- ide a végére:
http://www.firenzemarathon.it/index.php?option=com_content&view=article&id=756&catid=16&lang=it&Itemid=232

Érdekességek:

538an! nem értek be  :o

Magyarországról 53- an !!! :o

(57 emberre emlékszem, hogy annyit mondtak be a rajtnál)

Egy 80 éves signore zárta a befutókat : 5 óra 48 perc alatt ért be :) (nettó idő - bruttó: 5 óra 57 perc :))

És a legfontosabb: 35 euró a 2018as maraton :D (de én ugye soha többet nem futok maratont :D). 

- még Firenze -

A következő napokban azt tettük, amit a kötelező turista körök írtak: sétáltunk, múzeumot néztünk. Zsül reggel elzavart ráhangolós futásra a városban, ami után a csöpörgő eső sem szegte kedvünket, megnéztük az Uffizi képtárat (irtó sok lépcsővel :)), csodaszép kilátással, Botticelli képekkel. 

A Leonardo terem után (1 db - ugyan világhíres, de akkor is csak 1 - kép) csalódottságunkban megfogadtuk, hogy a múzeumokból egyelőre elég is volt ennyi. 

Az eső eltűnt, Firenze ismét a legeslegszebb oldalát mutatta és annyit csavarogtunk, amennyi csak belefért a napba. Hazafele menet belerohantunk Monsieur Ernesto-ba ( a fekete macskába, akire Francesca a házirendben figyelmeztetett, hogy meg ne rémüljünk tőle), és még picit hagyta magát simogatni is :). Miatta felnéztünk aztán a tetőre is, hogy ott milyen a kilátás és tipikus toszkán háztetőket láttunk, háttérben a tipikus firenzei Dómmal :).

a cukrokon volt "Tudtad?" leírás is :D 

Francescát aztán sikerült elkapni és kaptunk is tőle reggeli jegyeket, amiket a közeli OK bárban tudtunk bemutatni és kaptunk érte hagyományos itáliai reggelit.  Ami a hagyományos itáliai reggeliben volt: gyümölcsjoghurt, 2 db péksüti - irtó sok kristálycukorral a tetején, gyümölcssaláta (banán, kivi, alma, szilva), 1 kiskancsó narancslé (2 dl és kb. 35-40%-os :), 1 kiskancsó víz - és megkérdezték, akarunk e capuccinót. Nanáhogy akartam :). Első alkalommal annyira, hogy a pincérfiú hozott 2 csészével is :D 

Másnap elmentünk a Campo di Marte-ba felvenni a rajtcsomagot. 

Ami a legtutibb volt az expon, Zsült rá tudtam beszélni, hogy fusson velem 2 percet egy futópadon, hogy megnyerjük a csősálat, amit a lányok a szemünk láttára vettek fel, hogy kedvet csináljanak hozzá :). 

Kaptunk még egy irtó fura szagú esőkabátot is és utána még egy olasz runnersworld újsággal felszerelkezve indultunk visszafele a városba.

Nagyon szép idő volt és aznap sikerült a leghosszabb túrát megtenni, jó nagyot sétáltunk az Arno folyó partján a Ponte Vecchio felé.

Megnéztük a Medici kápolnát is - hát az is nagyon durván szép. Zsül - ahogy mesélte - a '90-es évek közepe táján már járt Firenzében és erre tökéletesen emlékezett, hogy mennyire nagyon tetszett neki már akkor is :).

Símán el tudtam volna nézegetni órákig, még úgy is, hogy épp restaurálták (ahogy nagyjából mindent, ahol voltunk) és így a terem egyik fele majdnem teljesen fel volt állványozva.  

a Medicieknél is volt már nyolcadik utas??? 

Szombatra maradt a Dóm kupolájának a megmászása (436 lépcső) és a San Miniato al Monte - igen-igen, a Monte hegyet jelent :).

Megfordult azért a fejemben, amikor Zsül símán felszaladt a hegyre én meg botorkáltam utána, hogy másnap ebből meg mi lesz ... :D 

De a kilátás ... na az mind a két helyen olyan volt, amiért minden megérte :).

A San Miniaton belefutottunk egy esküvő fényképezésbe is és megállapítottuk, hogy az olasz lányok nem biztos, hogy annyira szépek (a vőlegény sem volt annyira jó pasi), de a fényképész bácsi hozta a digó attitűdöket :D 

Korán kellett lefeküdni a vasárnap miatt, így utána már nem sok időnk volt. 

Ettünk a sorban állós all'Antico Vinaio-ban, aztán hazasétáltunk a Palazzonkba.

- Firenze, első pillantásra -

Úgy kezdődött, hogy nekiálltam sírdogálni Zsülnek, hogy nekem maratont kell futnom és az edző meg nem engedi a budapestit (na jó, nem ajánlja), merthogy meleg van, meg nem is lesz emlékezetes, meg mégiscsak az első... 

Irtó sokat futottam pedig azért rá, de valahogy addig nagyon nehezen jutottam el, hogy akkor be is fizessem a nevezést. Nem akartam egyedül menni, Firenze nagyon érdekelt - a másik időbeni maraton Ljubljanában volt - csak valahogy minden összejött és Zsülnek is. 

Szóval nekiálltam sírdogálni, hogy akkor majd megcsinálom a magyart, amit nem is ajánlottak, meg nem is biztos, hogy akarom, aztán addig-addig, hogy  azért csak befizettem :). Innen aztán megástam a ...  :).

Nem mondom, hogy a felkészülés könnyű volt. Hiányzott a nyavalyának, hogy minden hétvégén hosszút kelljen futni, ráadásul a 21 km már legfeljebb egy kis ráhangolódó futásnak nézett ki a 28 - 30 - 37 (heti 50-60-70) km-ek mellett. Meg sem mertem kérdezni az edzőt, hogy hány km-t gondol hétvégi hosszúnak, mert az biztosnak látszott, ha én 25-öt mondtam, akkor ő minimum 28-at mondott rá :). Nem maradt egy 8 km-es edzésem sem (minden edzés minimum 2 szigetkör) és kezdtem érteni, hogy Peti mire is gondolhatott, amikor azt mondta, hogy 10 km alatt nem koszolja össze a cipőjét... :)

Múlt az idő, néha kicsit még élveztem is, többnyire persze nem, idegbetegeskedtem mindenkivel, amikor nem sikerült akkor futni, amikor elterveztem és borulni látszott az egész hét, de azért csináltam.

Zsül is ráhangolódott közben, hogy na akkor menjünk, szállást intézett, programokat néztük, hallgattuk az edzői tanácsokat, hogy hátradőlünk és élvezzük és nem idegeskedünk előre. Persze az utolsó héten borult minden, nem is én lettem volna, ha minden simán ment volna.

Na de jött az indulás napja. 

6 napra mentünk - szerdától hétfőig. A repülés annyira síma volt - ahogy a kapuhoz értünk, nagyjából jött is a WizzAir és már szálltunk is be (pont azon az ominózus kapun, ahol Brűzsbe menet is próbáltunk indulni 12 órán át.... ). 

Ráadásul a Balatont is láttuk felülről, teljesen jól indult a napunk.

  

Bolognában már nekiálltam a pezsgésnek, minden olasz táblát kiolvastam hangosan. Amikor elindultunk a kisbuszunkkal Firenzébe
(Zsül tökéletes olaszsággal kérdezett rá a busz előtt ácsorgó emberkékre, hogy "a Firenze?")
 és észrevettem a kirakat üvegében, hogy a csomagtartó meg nyitva, előrekiabáltam, hogy "scusiiii! ma tetto é aperta!!!!". Persze a sofőr bácsi csak morgott nagyokat (biztos gondolta magában, hogy a hülye turistáknak ezentúl azt is mondani fogja, hogy ne abajgassák őt, nem csak azt, hogy no mangia!), az utasok (főként a nők) meg nekiálltak vihogni, hogy nem aperta, hanem hogy zárja be, az meg chiuso.. meg nem a tetőt, hanem inkább a stivale-t (csomagtartót). Aztán megoldódott magától, mert hallottuk, hogy becsapódott hátul. Zsül azt mondta, hogy szerinte valaki utánunk futhatott, mert lassítani aztán nem lassítottunk senki kedvéért :).

Megérkezés után nekiálltunk megkeresni a Palazzo-nkat :). Símán beengedtek az ajtón a csengetés után és nekieredtünk a liftnek a harmadik emeletre. Iszonyú lassan ment :D. 

Ezen még itthon nagyon sokat csodálkoztam, hogy hogyan lehet olyan negatívumot írni egy hotelre, hogy ott lassú a lift???.... Aztán mikor már vagy 10 perce mentünk és ránéztünk a kijelzőre, hogy még mindig a 0. emeleten vagyunk, Zsül kicsit nekiállt nyomogatni, hogy biztosan nem nyomta meg rendesen a gombot, az lehet a baj. De nem, mert "azonnal" ki is írta, hogy 1. emelet... aztán még 2 visszavolt :D.

A harmadikon a másik oldalon nyílt az ajtó, rövid topogás után jött is Francesca, hogy akkor mégis inkább másik szobát mutat nekünk, és amikor beléptünk.... ! Hát én nagyjából megkukultam. A süketet nem is mondom, mert figyelni sem tudtam semmi másra, csak a hatalmas lakosztályra, ami előttem volt. Meg konyha, meg külön háló, meg egy nagy fürdő... Francesca még feltekerte a fűtést is, így aztán kérdésem sem volt semmi. Igaz, annyira durván elvoltam, hogy senki sem szólt hozzám sem semmit (kár volt belém... :)).

Miután Francesca elment ugrott be, hogy akkor a reggelizés hogyan lesz, de akkor már nem értük utol - elfutott valahova a városba (mondta is :)), és aztán annyira becsapattunk az éjszakába, hogy legközelebb csak igen késő este sikerült visszaérni. :)

Az első találkozás a Dómmal.... 

Hát ez biztosan örökre belémégett :D. Sötét volt - fél 5 is volt, mire sikerült felocsúdni a lakosztályból és kinézni az utcára, hogy mi lehet a közelben, hátulról is mentünk a Dómnak, elég koszos is volt, de ...!. Hát ezt nagyjából senki nem értheti úgy meg, aki a Google-ban rákeres, hogy Piazza del Duomo, hogy az meg mi. 

Elég sokáig kellett tartanom az állam, mert valahogy nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezik. Pont nem vagyok egy templomra rácsodálkozós típus, de mióta nem vagyok ott, folyamatosan hiányzik, hogy láthassam még:).

Valami csúcs.

Nem is tudom leírni, hogy mit éreztem a döbbeneten kívül. Zsülnek elrebegtem, hogy szerintem én itt születtem, mert annyira csodás a hely, hogy aztán semmi nem zavar, sem a bagófüst, sem a tömeg, sem az időnként durva csatornaszag, sem semmi :)

Azonnal pizzát akartam enni és sokat. 

Ettünk egy akkora szeletet, hogy már a felénél tele voltam, de mikor átsétáltunk a Ponte Vecchion és megláttam a cannolit, abból is vettünk azért egy tenyérnyi méretűt, biztos ami ziher.

Csodálom, hogy tudtam aludni, mert enni aztán még másnap sem sikerült rendesen utána :)

folyt. köv.

- Berlin :) -