- Firenze, első pillantásra -

Úgy kezdődött, hogy nekiálltam sírdogálni Zsülnek, hogy nekem maratont kell futnom és az edző meg nem engedi a budapestit (na jó, nem ajánlja), merthogy meleg van, meg nem is lesz emlékezetes, meg mégiscsak az első... 

Irtó sokat futottam pedig azért rá, de valahogy addig nagyon nehezen jutottam el, hogy akkor be is fizessem a nevezést. Nem akartam egyedül menni, Firenze nagyon érdekelt - a másik időbeni maraton Ljubljanában volt - csak valahogy minden összejött és Zsülnek is. 

Szóval nekiálltam sírdogálni, hogy akkor majd megcsinálom a magyart, amit nem is ajánlottak, meg nem is biztos, hogy akarom, aztán addig-addig, hogy  azért csak befizettem :). Innen aztán megástam a ...  :).

Nem mondom, hogy a felkészülés könnyű volt. Hiányzott a nyavalyának, hogy minden hétvégén hosszút kelljen futni, ráadásul a 21 km már legfeljebb egy kis ráhangolódó futásnak nézett ki a 28 - 30 - 37 (heti 50-60-70) km-ek mellett. Meg sem mertem kérdezni az edzőt, hogy hány km-t gondol hétvégi hosszúnak, mert az biztosnak látszott, ha én 25-öt mondtam, akkor ő minimum 28-at mondott rá :). Nem maradt egy 8 km-es edzésem sem (minden edzés minimum 2 szigetkör) és kezdtem érteni, hogy Peti mire is gondolhatott, amikor azt mondta, hogy 10 km alatt nem koszolja össze a cipőjét... :)

Múlt az idő, néha kicsit még élveztem is, többnyire persze nem, idegbetegeskedtem mindenkivel, amikor nem sikerült akkor futni, amikor elterveztem és borulni látszott az egész hét, de azért csináltam.

Zsül is ráhangolódott közben, hogy na akkor menjünk, szállást intézett, programokat néztük, hallgattuk az edzői tanácsokat, hogy hátradőlünk és élvezzük és nem idegeskedünk előre. Persze az utolsó héten borult minden, nem is én lettem volna, ha minden simán ment volna.

Na de jött az indulás napja. 

6 napra mentünk - szerdától hétfőig. A repülés annyira síma volt - ahogy a kapuhoz értünk, nagyjából jött is a WizzAir és már szálltunk is be (pont azon az ominózus kapun, ahol Brűzsbe menet is próbáltunk indulni 12 órán át.... ). 

Ráadásul a Balatont is láttuk felülről, teljesen jól indult a napunk.

  

Bolognában már nekiálltam a pezsgésnek, minden olasz táblát kiolvastam hangosan. Amikor elindultunk a kisbuszunkkal Firenzébe
(Zsül tökéletes olaszsággal kérdezett rá a busz előtt ácsorgó emberkékre, hogy "a Firenze?")
 és észrevettem a kirakat üvegében, hogy a csomagtartó meg nyitva, előrekiabáltam, hogy "scusiiii! ma tetto é aperta!!!!". Persze a sofőr bácsi csak morgott nagyokat (biztos gondolta magában, hogy a hülye turistáknak ezentúl azt is mondani fogja, hogy ne abajgassák őt, nem csak azt, hogy no mangia!), az utasok (főként a nők) meg nekiálltak vihogni, hogy nem aperta, hanem hogy zárja be, az meg chiuso.. meg nem a tetőt, hanem inkább a stivale-t (csomagtartót). Aztán megoldódott magától, mert hallottuk, hogy becsapódott hátul. Zsül azt mondta, hogy szerinte valaki utánunk futhatott, mert lassítani aztán nem lassítottunk senki kedvéért :).

Megérkezés után nekiálltunk megkeresni a Palazzo-nkat :). Símán beengedtek az ajtón a csengetés után és nekieredtünk a liftnek a harmadik emeletre. Iszonyú lassan ment :D. 

Ezen még itthon nagyon sokat csodálkoztam, hogy hogyan lehet olyan negatívumot írni egy hotelre, hogy ott lassú a lift???.... Aztán mikor már vagy 10 perce mentünk és ránéztünk a kijelzőre, hogy még mindig a 0. emeleten vagyunk, Zsül kicsit nekiállt nyomogatni, hogy biztosan nem nyomta meg rendesen a gombot, az lehet a baj. De nem, mert "azonnal" ki is írta, hogy 1. emelet... aztán még 2 visszavolt :D.

A harmadikon a másik oldalon nyílt az ajtó, rövid topogás után jött is Francesca, hogy akkor mégis inkább másik szobát mutat nekünk, és amikor beléptünk.... ! Hát én nagyjából megkukultam. A süketet nem is mondom, mert figyelni sem tudtam semmi másra, csak a hatalmas lakosztályra, ami előttem volt. Meg konyha, meg külön háló, meg egy nagy fürdő... Francesca még feltekerte a fűtést is, így aztán kérdésem sem volt semmi. Igaz, annyira durván elvoltam, hogy senki sem szólt hozzám sem semmit (kár volt belém... :)).

Miután Francesca elment ugrott be, hogy akkor a reggelizés hogyan lesz, de akkor már nem értük utol - elfutott valahova a városba (mondta is :)), és aztán annyira becsapattunk az éjszakába, hogy legközelebb csak igen késő este sikerült visszaérni. :)

Az első találkozás a Dómmal.... 

Hát ez biztosan örökre belémégett :D. Sötét volt - fél 5 is volt, mire sikerült felocsúdni a lakosztályból és kinézni az utcára, hogy mi lehet a közelben, hátulról is mentünk a Dómnak, elég koszos is volt, de ...!. Hát ezt nagyjából senki nem értheti úgy meg, aki a Google-ban rákeres, hogy Piazza del Duomo, hogy az meg mi. 

Elég sokáig kellett tartanom az állam, mert valahogy nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezik. Pont nem vagyok egy templomra rácsodálkozós típus, de mióta nem vagyok ott, folyamatosan hiányzik, hogy láthassam még:).

Valami csúcs.

Nem is tudom leírni, hogy mit éreztem a döbbeneten kívül. Zsülnek elrebegtem, hogy szerintem én itt születtem, mert annyira csodás a hely, hogy aztán semmi nem zavar, sem a bagófüst, sem a tömeg, sem az időnként durva csatornaszag, sem semmi :)

Azonnal pizzát akartam enni és sokat. 

Ettünk egy akkora szeletet, hogy már a felénél tele voltam, de mikor átsétáltunk a Ponte Vecchion és megláttam a cannolit, abból is vettünk azért egy tenyérnyi méretűt, biztos ami ziher.

Csodálom, hogy tudtam aludni, mert enni aztán még másnap sem sikerült rendesen utána :)

folyt. köv.