A páfrány virága
Réges régen, valahol a Boszorkány-hegy lábánál volt egy kis falu, ott élt Kacper az édesanyjával - akit Anyácskának becéztek -, és két bátyja. Egyszerű kis házuk volt, szerény gazdaságuk, ahol a család békésen, egyszerűen élt és dolgozott. A nagyobb fiúk végezték a nehéz munkát, és a kis Kacper Anyácskának segített a ház körül.
Egy hűvös kora tavaszi napon bekopogott hozzájuk egy öreg néni. Mindenki ismerte a faluban, házról házra vándorolt, és mindenhol elmesélte - hol járt, mit látott, mit hallott a messzi világban. Senki nem
tudta, mi is az igazi neve, így mindenki csak így emlegette: Anyóka. Szívesen asztalhoz ültették, hallgatták érdekes történeteit. Anyácska is vendégül látta Anyókát. Miután megvacsoráztak Anyóka leült a kandalló elé, Kacper pedig lekucorodott a lábainál.
- Mesélj, Anyóka, hol jártál mostanában? - kérte a fiú.
- Ó, messze jártam, a sötét erdőn, a nagy Gránit-hegyen is túl - felelt Anyóka.
- És mit láttál, mit hallottál? - kérdezgette tovább Kacper.
- Igazat szólva nem sokat láttam, valami bűvös köd eltakarta a szemem elől azt a vidéket. De az emberek mesélték, hogy a sötét erdő és a Gránit-hegy mögött van egy csodálatos rét, ahol Szent Iván éjjelén virágot bont egy hatalmas páfrány. Voltak olyanok, akik már látták is ezt a csodás virágot, de senkinek sem volt mersze letépni.
- És miért nem? Mitől féltek? Miféle virág? Mi történik, ha valaki letépi? - áradtak a kérdések.
Mikor Kacper végre elhallgatott Anyóka elmesélte, hogy ez a virág szerencsétlenséget hoz arra, aki letépi, mert az nagyon gazdag lesz, minden vágya teljesül, de ezt a szerencsét senkivel sem szabad megosztania, még a családjával sem, a barátaival sem, sőt, még egy koldusnak sem adhat egy garast sem, az éhezőnek egy szelet kenyeret sem. Kőből kell a szívének lennie, mert különben azonnal elveszíti minden vagyonát, szegény lesz, mint a templom egere. De hát hogy is lehetne egy embernek kőből a szíve? Ki az, aki nem hallja a könyörgést, nem látja az éhezést?
- Én! Én talán tudnék ilyen kemény lenni! - sóhajtott Kacper. Anyácska felnevetett.
- Butaságot beszélsz, kicsi Kacper - mondta, miközben fát dobott a tűzre.
Az elkövetkező napokban, hetekben Kacper nem tudott másra gondolni, csakis a bűvös páfrány virágára. Bárcsak el tudna menni azon az éjjelen a Gránit-hegy mögötti nagy rétre, és rátalálna arra a csodálatos páfrányra! Bizony nem töprengene, letépné a virágot! Talán nem is olyan szörnyű az egész. Talán valahogy csak tudna adni másoknak a nagy szerencséjéből, talán nem venné észre a virág. És ha nem tudna adni? Akkor mi van? Örülne ő maga a gazdagságának, és kész! Ám előbb meg kell találnia azt a páfrányt, ráér utána gondolkodni, mit, és hogyan tegyen - morfondírozott Kacper magában.
Így múlt el a tavasz, eljött a nyár, eljött Szent János napja. Azon az éjszakán - ahogy a régi szokás tartotta, - hatalmas tüzet gyújtottak a falu melletti patak partján, a nagy, sötét erdő szélén, és mezei virágokból koszorúkat fontak. Mindenki vidám volt, énekeltek, táncoltak a tűz körül, a lányok virágkoszorúkkal a fejükön sétálgattak, hogy a fiúknak még jobban tetszenek, aztán később ezeket a koszorúkat a patak vízébe dobták, hadd ússzanak a csobogó víz hátán, a fiúk meg a vízben gázolva igyekeztek kiszedni, hogy kedvesüknek adják. Alig várták, hogy a nagy tűz kicsit lelohadjon, amikor is átugrálták a parazsat, hogy az szerencsét hozzon, hogy a tűz ereje megtisztítsa őket.
Kacpert nem érdekelte ez a szokás, neki még nem volt kedvese, fiatal volt ő még ehhez. Ott téblábolt a tisztáson, és ahogy már rég eltervezte - egyre messzebb settenkedett a tűztől, a vidám társaságtól. Mikor aztán elég messze volt mindenkitől, és látta, hogy nem figyelnek rá beosont az erdőbe, és a Gránit-hegy felé vette az útját. Nagyon sötét volt ez az erdő, néha már azt sem tudta, merre jár. Félt nagyon a kis Kacper, de csak ment töretlenül abba az irányba, ahol a Gránit-hegyet sejtette. A sötétben meg-megvillantak a vadállatok szemei, tüskés gazok szaggatták szegényes ruháját. Félelmében felmászott egy nagy fára, hogy ott töltse az éjszakát, amikor látta a fa csúcsáról, hogy épp a Gránit-hegy lábánál van. Összeszedte minden bátorságát, lemászott és nekirugaszkodott a hegynek. Egész éjjel ment, már éppen pirkadt, amikor a rétre ért, és rögtön megpillantotta a hatalmas páfrányt, aminek közepén egy csodálatos, fényes virág ékeskedett. Kacper most már gondolkodás nélkül odaszaladt, megcsodálta és megszagolta a bódító illatú virágot. Sokáig nézegette a fénylő, illatos növényt, majd letépte és az inge alá rejtette, hogy így vigye haza. Érezte, hogy a virág ráragadt a bőrére.
- A te páfrányvirágod vagyok örökre - suttogta a virág.
- Az enyém, az én virágom vagy - ismételgette Kacper szinte öntudatlanul, és kábán elindult visszafelé, amerről jött.
- Kívánj bármit, én teljesítem - suttogott a virág.
- Minden kívánságomat? - kérdezte hitetlenül a fiú, és akkor eszébe jutott Anyóka története, hogy minden kívánsága teljesül annak, aki letépi ezt a virágot Szent János éjjelén. Gazdag lesz, de senkivel nem oszthatja meg ezt a gazdagságot. Kicsit megijedt, de aztán elhessegette a gondolatait, és arra gondolt, hogy miért is ne? Miért ne legyen ő gazdag ember? Gazdagabb mindenkinél?
- Legyen hát hatalmas palotám, legyen gyönyörű ruhám, ékes hintóm, csodáljanak az emberek és hajoljanak előttem a földig! - kívánta egy szuszra a fiú, és abban a pillanatban gyönyörű ruhába öltözötten állt a mezőn, előtte hintó paripákkal, és a távolban egy kastélyt látott. Felszállt a hintóra, és a paripák pillanatok alatt a kastélyba vitték, ahol már szolgák hada várta. Bevezették a palotába. Teremről teremre sétált, megcsodálta a gyönyörű berendezést, a pompázatos bútorokat, függönyöket, faragásokat, csillogó lámpákat. A hatalmas, faragott asztalon finomabbnál finomabb ételek, bársony és selyem mindenütt, a hálószobában pedig arannyal futtatott, baldachinos ágy.
Kacper mindent kipróbálhatott, amiről eddig még álmodni sem mert. Minden nap vadászott a sötét erdőben, bál bált követett, mulatott éjjel és nappal.
Hamar híre kelt a fiatal úrnak, aki a Gránit-hegyen túl, a hatalmas mezőn csodás palotában lakik, parádézik és szórakozik, de kemény a szíve, bizony senkinek nem segít, bizony senkinek nem ad egy garast se. Eljutott a híre abba a faluba is, ahol szegény Anyácska búslakodott elveszett fia miatt. Mióta Szent János éjszakáján eltűnt kedves kisfia, Kacper, nem volt egy nyugodt perce sem, éjjel-nappal kerestette mindenütt, és szentül meg volt győződve, hogy a fiú él valahol, csak nem tud hazajönni. Hiába mondogatták a falubeliek, hogy szegény gyermeket biztosan megtámadták a vadak a sötét erdőben. Mikor hírét vette, hogy új, fiatal úr építtetett egyik napról a másikra palotát a nagy réten azonnal elküldte a fiait, nézzék meg, talán ott megtalálják a fiát, talán ott szolgál, vagy legalább tudnak valamit róla. Ám senki sem ismerte Kacpert, senki nem tudott semmit. Úgy gondolták a fivérek, megpróbálnak még közelebb kerülni a kastély urához, talán az tud valamit az öccsükről. Hetekbe telt azonban, míg a fiúk a kastély közelébe mehettek, annyira őrizték a nagy urat. Katonák hada állta útjukat, szolgák százai óvták az úr minden lépését. Aztán csak sikerült a közelébe férkőzni. Az úton meglátták az éppen kikocsikázó, ifjú uraságot, aki rá sem hederített a szolgákra, a koldusokra, a mélyen hajlongó, szegény emberekre.
Az ifjú uraság 1x csak kihajolt a hintóból, és meglátta a testvéreit. Nagyon megörült nekik, hiszen hiába volt ő olyan rettentő gazdag, bizony nem voltak igaz barátai, érezte, hogy senki sem szereti ezt a fukar és irigy uraságot, nagyon egyedül érezte magát. Azonnal kiugrott a hintóból, és odaszaladt hozzájuk.
- Jaj, de örülök nektek! - lelkendezett. - Mi újság otthon? Anyácska hogy van? - kérdezgette őket, miközben ölelgette őket.
A testvérek megrémültek, mert nem ismerték fel az uraságot, és elmesélték, hogy Anyácska nagyon beteg, mert hiányzik neki a kicsi fia, éjjel-nappal csak róla beszél, hogy Kacper így, Kacper úgy! Lefogyott, alig van már jártányi ereje. Így aztán még jobban elszegényedtek, mert bizony ők is minden idejüket annak szentelték ezidáig, hogy őt megtalálják ebben a nagy világban, bejárták már a fél országot miatta.
Kacper hiába bizonygatta, hogy ő az elveszett fiú, a testvérek nem hitték neki, és akkor is csak ámultak, amikor Kacper megígérte, hogy hamarosan hazalátogat, menjenek, vigyék meg a hírt minél előbb drága Anyácskának, hogy jól van, hogy milyen gazdag is ő.
Kacper - nagy örömében teljesen megfeledkezve arról, hogy vagyonát nem oszthatja meg senkivel - másnap megtöltetett egy utazóládát mindenféle selyemmel, bársonnyal, egy másikat pedig pénzzel, arannyal, mindenféle kincsekkel, felpakoltatta őket a hintóra, és máris útnak indult.
Megérkezve szülőházába csillogó szemmel nézett körül. Valami furcsa melegség járta át a szívét. Hát amikor meglátta Anyácskát és testvéreit, amint kilépnek eléje a házból! De mindenkinek olyan furcsa volt a tekintete, - hát senki sem ismer fel engem? - szomorkodott Kacper. - Na majd ha odaadom a kincseimet!
- Édes Anyácska! Mennyire örülök, hogy eljöttem hozzád! És mennyire örülök, hogy láthatlak benneteket, drága testvéreim! Nézzétek, mit hoztam nektek! - mondta boldogan, és leemeltette a nehéz ládákat a hintóról, majd kinyittatta őket.
- Mindent elveszítesz, engem is elveszítesz... - hallotta akkor a fiú a páfrány virágának suttogását, és abban a pillanatban - cikk! - a ládák eltűntek, eltűntek a szolgák, el a hintó, de még a csodás ruha is, amit Kacper viselt éppen, helyette ott állt az udvaron régi, szegényes gúnyájában. Akárha sosem lett volna úr, mintha nem is őt hozta volna az imént egy csillogó-villogó hintó, akárha nem is ő előtte hajlongott volna szolgák serege. Végignézett magán Kacper, csendesen álldogált még egy kicsit, aztán feledve mindent ölelgette Anyácskát, és testvéreit, akik még most sem ismerték fel, de most már mérgesek is voltak rá.
- Ne haragudj rám, Anyácska! Bocsássatok meg... - mondogatta Kacper könnyes szemmel.
- Nem tudom ki maga, fiam - mondta csendesen Anyácska. Kacper óvatosan a melléhez nyúlt, hogy megnézze, ott van-e az a csodálatos virág, a páfrány virága, de nem érezte már magán.
De, mert most már végképp senki nem látta szívesen, nekieredt egyedül, semmi nélkül a nagyvilágnak.
Eltűnt a virág is, soha többé nem látott azóta senki egyetlen virágot sem, ami páfrány levelei közt nyílt volna!
ttól még most is kicsit lúdbőrzök- :)) 
