A 2015-ös félmaratonoknak hála, több WizzAir kupon gyűlt össze, amiből 1 hirtelen le akart járni, így nekiestünk pár napos utazást keresni. Ki is választottuk rögtön Brugge-t (továbbiakban Brűzs :-) a találatok közül, mert sok a csoki, mert igazán vadregényes, kockaköves, meg amúgy is sokat láttuk az Erőszakik filmet. :)
A lelkesedés nagyon sokáig tartott - sok igazán tetszetős leírást is találtunk, meg persze a hangulat is jött egyből, aztán kedden hajnali fél 5-kor nekiindultunk a repülőtérnek.
Itt kezdődött minden.
5 órakor a világoskék (Holiday) parkoló sorompójánál egy sárga mellényes alkalmazott rögtön felvilágosított, hogy ma akkor informatikai rendszerváltás volt, amiért is hajnali 3 óta nem működik nagyjából semmi.
Itt még naivan mosolyogtunk vissza és mentünk tovább töretlen lelkesedéssel, bár azt még nem tudtuk igazán, hogy az autót akkor hogy is kapjuk vissza.
A becsekkolás elég gyorsan lement, a kaput is elég gyorsan megtaláltuk, aztán többször is elolvastuk a feliratot, hogy majd akkor tudunk nekilódulni, ha már megjelenik a kijelzőn, hogy hajrá. A kijelző ugyan még szép fekete volt, de volt piros jelzőfény alatta, meg persze a lámpák is égtek, semmi nem utalt arra, hogy ebből meg mi lesz.
Nem mertünk messzire menni, még a fél literes vízért is képesek voltunk 830 Ft-ot kiadni, hogy ne kelljen elmenni az A19-es kaputól. Az egyik viharosan gyors sminkelésem után alaposan megdöbbenve láttam, hogy iszonyú nagy tömeg gyűlt össze. Addig is sokan voltunk, de akkor szinte mindenhol ültek, álltak, feküdtek az emberek. Elég hosszú idő telt el, fel is merült bennünk, hogy milyen jó, hogy nem kell majd 2 órát várakozni a Charleroi repülőtéren a 10 óra 40 perces Flibco buszra (amire előre lefoglaltuk a helyet, és kifizettük a jegyeket). Aztán betülekedett egy emberke egy létrával, felmászott a kijelzőhöz, kihúzott belőle egy nagy fekete dobozt, valamit matatott a kábelek között. Zsül fel is kacagott, hogy na... újraindítják a Windowst, mire legnagyobb megdöbbenésünkre tényleg megjelent a Windows XP felirat. Aztán a létrás szervizes ment a következő kijelzőhöz, amiből volt jó pár a kapu körül....
Szurkoltunk is neki erősen, hogy csak haladjon szépen, mire egy másik munkaruhás ürge jelent meg a színen, aki lagymatag integetésbe kezdett, de az automata kapu nem akart kinyílni.
Ismét várakozás következett, a tömeg már kicsit mozgolódott (eltelhetett ismét vagy fél óra), amikor visszajött a munkaruhás a létrával, felmászott a kapuhoz és nekiállt ütögetni az automata kapu feletti panelt, majd megunván a dolgot (továbbra sem nyílt a kapu), lejött a létráról és ismét eltűnt "kis" időre. Aztán megjelent egy csavarhúzóval. Ennek már teljesen megörültem, bár a tempó továbbra sem volt azért amolyan igazi "húzzunk bele", de úgy látszott valamit tudhat, mert amikor már csak lógott a műanyag, a kezével beleintegetve az érzékelőkhöz, kinyílt az ajtó. Innen már teljesen azt hittem, hogy na akkor megyünk. Igaz ugyan, hogy a visszaszerelés sem ment neki azért 40 percen belül, de gondoltam, hogy most már megleszünk.
Az addig szó nélkül a kapunál üldögélő néni alig hallhatóan megszólalt, és azt mondta, hogy először a RyanAir-esek fognak menni (egyébként pl. Brüsszelbe is), akár mi is lesz, úgyhogy a 6:15-ös legkorábbiaknak (ezek voltunk mi) várni kell továbbra is.
A kijelzőn közben látszott, hogy a gép 6:45-kor fog indulni - gondoltuk ez még beleférhet a 2 órás tartalékunkba, amit kiszámoltunk a csatlakozáshoz.
Fél óra múlva váltott a kijelző: indulás 7:10-kor.
A néni közben járt-kelt fel és alá, időnként nézte a kijelzőt, ahol nagyjából befagyni látszottak a számok, majd bemondta, hogy akkor a RyanAir-esek jöhetnek. Egymásra néztünk Zsüllel ahogy tolakodtak az emberek , hogy akár mi is mehetnék, a kutya se figyelne ránk, hogy hova akarunk menni. A betülekedő emberek fele visszajött a kapun, hogy mégsem akar erre a gépre felszállni, a Zsül fülébe többször is beszuszogó kövér amerikai bácsi a másik irányban akart menni a beszálláshoz (még jó, hogy az az ajtó zárva volt), egy másik külföldi fiatal turista beszállni sem akart, meg visszajönni sem, ő csak sétálgatott és ette a kis kolbászos szendóját a kapun túl .....
Ismét hosszas várakozás következett, a néni igyekezett mindenkinek a kérdésére válaszolni, többször is bemondta angolul, hogy akkor a RyanAir el fog menni, utolsó percek vannak a beszállásra. Amin kicsit megdöbbentünk, hogy a nénitől 2 lépésre semmit nem hallottunk abból, amit mondott (igazán halk szavú volt), az üvegajtón túl hallatszott csak egyedül a hangosbemondó hangja, de ahhoz ki kellett menni a kapu mellől.
Aztán mikor már lecsendesedett minden, megjelentek a reklamálók, hogy ők be akartak volna szállni és most aztán azonnal jöjjön vissza a RyanAir, mert ők azt akarják. És persze a klasszikus, hogy akkor hol a főnöke, mert ők most kártérítést követelnek, mert csak kicsit mentek el, és nem hallották.
Ezt a műsort is végignéztük, majd megjelent a kijelzőn, hogy 9:00 az indulás. Akkor már tökéletesen biztosnak látszott, hogy a csatlakozást le fogjuk késni, és kicsit izgultunk, hogy mi lesz, ha még új jegyet is kell vennünk a buszra, és még el is akarjuk érni.
8:30 -kor engedtek le.
Lent egy gabonatárolónak kinéző hatalmas csarnokba tereltek minket, ahol megnézték a beszállókártyát, a személyi igazolványt is meg kellett mutatni, majd ismét min. fél óra várakozás után összegyűlt mindenki. Itt még mindig tudtam vigyorogni azon, hogy a sok lökött elsőbbségi beszálló fizet azért hogy az első sorban verekedjen a többiekkel, majd nekilódult a tömeg. Nem engedtek a hátsó ajtón felszállni, ezért kisebb tumultus keletkezett, mert akik már fent voltak, erősen pakolásztak persze a folyosón. A lépcső közepénél álltunk, amikor megengedték nagy kegyesen, hogy hátul is fel lehessen szállni, így esett, hogy a hátul felszállók előre akartak menni a helyükhöz, mi meg, akiket előre tereltek, persze a 24-es sorhoz próbáltunk hátratülekedni.
Na de leültünk végre.
A csomagokat feltettük, telefont kikapcsoltuk, és gondoltuk hogy na akkor most már azért ....
A mögöttem ülő öreg néni a stewardess angol köszöntésére felsikkantott, hogy: "jujuj, nem jó repülőre szálltunk, itt angolul beszélnek".
Aztán amikor már mindenki bekötötte magát, az első sorokban kisebb felfordulás keletkezett, amiért is bemondták, hogy újraszámolás jön.
Aztán bemondták, hogy még várunk 2 emberre és kis türelmet kérnek (3 óra várakozás után).
Aztán bemondták, hogy 2 emberrel többen vagyunk és mindenki ellenőrizze, hogy jó gépre szállt -e.
Aztán bemondták, mindenki vegye elő a beszállókártyáját.
Aztán kinyílt az első ajtó és megjelent pár sárga ruhás biztonsági ember.
Az előttünk ülő lány fényképezni kezdett a mobiljával, mire odafutott a stewardess, hogy azonnal törölje le.
Aztán bemondták, hogy újraszámolás, és hogy mindenki igazolja magát.
Aztán bemondták, hogy mindenki vegye magához a csomagját, mert csomagellenőrzés lesz.
Itt már én sem tudtam nevetni.
A sok-sok viszontagság után valahogy becsukódott az első ajtó (észre sem vettem mikor) és a kapitány megígérte, hogy elmeséli majd a levegőben, hogy akkor mi is történt elől.
10:55-kor felszálltunk a 6:15 helyett.
Kicsit dödörögtem, hogy mese sincs, meg semmi, amikor a kapitány tényleg nekilendült és elmesélte, hogy:
az informatikai rendszercserének köszönhetően reggel minden káoszba fordult a repülőtéren, de 9 órára sikerült mindennek beállnia (aminek köszönhetően a mi gépünk sikeresen kapott egy leporellóra nyomtatott utaslistát, amit a biztonsági szabályoknak megfelelően ellenőrizni kellett, hogy minden rendben van-e).
Aztán egy utas kitalálta, hogy akkor ő megunta, és leszállt. Ekkor újraszámolás következett.
Amikor már épp megvolt az újraszámolás, egy 2 gyermekes anyuka felszólalt, hogy akkor őrá fenyegetően hat a mellette ülő utas és ezért ő akkor leszáll, és mert a szabályok azt mondják, a kapitánynak személyesen el kellett mondani a szomszéd utasnak is, hogy akkor neki is le kell szállnia.
Az utas ezt megértette, de akkor ismét újra kellett számolni a csomagokat is (a biztonsági szabályoknak megfelelően), ezért azt is kérnie kellett tőlünk, hogy mutassuk be.
Itt már tudtuk, hogy a csatlakozásnak lőttek.
Annyira sikerült leamortizálnom magam, hogy képes voltam elaludni a repülőn, pedig csak 2 órát voltunk fent. A leszállásnál már mindenre felkészülten indultam neki, arra azért nem számítottam, hogy nekikezdett szemetelni az eső.
12:45-kor szálltunk le és mert azt olvastuk, hogy a Flibco buszok várnak még picit a repülőn érkezőkre, erősen figyeltük az ablakból, hátha. Végigfutottunk a folyosón, majd nagyon megörültünk, hogy megpillantottuk a zöld buszt, amikor is megtorpanva láttuk, hogy az bizony Lille-be megy.
Volt hát 2 óránk a 14:50-es buszig.
Megkérdeztük a jegyirodában, hogy most akkor mit csináljunk, és aznap az első normális dolog történt: az információs fiatal gyerek tudott az budapesti repteres botrányról, és azt mondta, hogy az előre váltott buszjegyünket el fogják fogadni, nem kell újat venni, sőt elmondta azt is, hogy a buszon összesen lesznek vagy 11-en, így még kényelmesen is tudunk utazni.
Leesett állal meredtem rá, hogy nahát, ma még történhet valami jó is.
A két óra várakozásnak köszönhetően azért arra rájöttünk, hogy ha fel is szálltunk a buszra, azért a napnak nagyjából lőttek, mert Brűzsben minden látnivaló 17:00 óráig van nyitva.
A busz 17:00-ra be is ért Brűzsbe, percre pontosan, ahogy kell.
Megkérdeztük Marjorie-t (a buszsofőrlányt), hogy melyik irányban induljunk el, majd kis séta, fényképezés, némi eltévedés után beazonosítottuk Monsieur Ernestet, a hotelünket.
A hotelt imádtam. Teljesen ilyennek képzeltem el és rácsodálkoztam Zsülre, hogy ő nem.
Pedig volt rálátás a kanálisra, meg őszi, tépett fák, meg mozaik csempe a padlón - ahogy beléptünk teljesen úgy éreztem, hogy hazaértem :) (v.ö.: Gellért fürdő). :)
A recepció pultján lévő fényképkeretből azonnal apu nézett velem szembe (egy francia színész fekete fehér fényképén egy apuhoz fiatalkorában tökéletesen hasonlító embert láttam :))
A recepcióban álló pasas irtó szimpatikus volt. Zsül elmondta neki kétségbeesett hanggal, hogy mik történtek velünk, mire ő előkapott egy zsebtérképet, megnyugtatott minket, hogy azért nincs veszve minden és nekilátott tollal teljesen hosszasan és mindenre kiterjedően, a térképen mindent berajzolgatva elmagyarázni, hogy mit tudunk tenni a maradék időnkben. Innen már mosolyogtam én is :)
Kis boríték a posta palotánál, halacska a halpiacnál, 366 számmal kiírva a harangtoronynál, hogy ennyi lépcső lesz, ha nekimerészkedünk, kiírva a Groeninghe múzeum helye, a St. János kórház, az apátság, félhold a sörfőzdénél, szívecske átlőve nyíllal a hattyús tónál. :)
Fel is buzdultunk, hogy akkor este még becsapatunk a városba, lesz ami lesz.
Találtunk is egy késő esti 7 (!) óráig nyitva tartó boltot, ahol muszáj volt venni valami belga csokit meg vizet, és így felpakolva indultunk neki a kockaköveknek. El is jutottunk egészen a Markt-ig, amikor nekiállt irtóra fújni a szél és nagyon esni az eső, pedig az előrejelzés abszolút semmi esőt nem írt, csak napsütést.
Visszamenekültünk inkább a szállásunkra, feltekertük a radiátort, majd kitaláltuk, hogy akkor már csak a sörözés van hátra: lementünk a bárba.
Ismét a nagyon szimpatikus recepciós jött kiszolgálni minket. Olvastam, hogy vannak gyümölcsös sörök, valami olyasmit szerettem volna, de az pont nem volt, viszont kaptam egy papagályost, amin még én is meglepődtem, hogy símán lecsúszott. Zsül egy hagyományossal kezdett, majd végighallgattuk az időközben másik lemerészkedő lengyel párt is, hogy nekik miket ajánlottak, így utána még egy strong sört is kipróbált :). Megettük az elénk kitett kis hagymás snack-et, meg sósmogyorót, nézegettük a csatorna vízén kitartóan köröket rajzoló, megerősödő esőt, a Woody Allen Éjfélkor Párizsban filmjét megszégyenítő hangulatú kilátást, és vad fényképezésbe kezdtünk :)
Megtudtuk, hogy a bár 10 órakor zár (szerintem simán hagytak volna tovább is ücsörögni az ablaknál), de nem akartunk már sokáig fent lenni, így felbotorkáltunk a szobánkba (Zsül direkt szép kilátásos, emeleti szobát választott) és nagyon figyeltem, hogy ne lépjek a kezemre :) - az időzítős lámpa késleltetése miatt :)
Ahogy beheveredtünk az ágyba, rögtön elaludtunk :)
folyt. köv.
