- In Brugge -

Kakasszóra ébredtünk - lassan tudatosult, hogy Zsülnek biztosan még éjjel sikerülhetett beállítani ébresztőre a mobilját. Nyöszörögtem még picit, hogy csak még 5 percet aludjunk és cibáltam magamra az egyetlen takarót, amink volt. Aztán döbbenten néztünk ki a sötét hajnalra, pedig már volt fél 8. Zsül elmondta a varázsszót, hogy Brűzsben vagyunk, ami azt jelentette, hogy megyünk csokizni, így elég hamar sikerült lerobogni a második emeletről reggelizni.

A bárban szinte minden asztalon reggeli volt: Nespresso (what else? ), tea filterek, főtt tojások, narancslé, grapefruitlé (amit többször is leteszteltem:)), müzli, magvas, sima zsemlék, baguettek, háromféle sajt, szalámik, vaj, lekvár, méz, mindenből  többféle.

Annyira boldog voltam, hogy lehet úgy mondani a Bonjour-t, hogy nem néznek őrültnek, hogy lelkes köszöngetésbe kezdtem, nekiálltam összepakolni mindent a tányéromra, ami megtetszett és leültünk a reggelizőbe. 

Zsül rákérdezett, hogy tudom-e mi franciául a reggeli? és így ejtette ki: lö pöti dőzsölés :D (nem is beszélnek össze-vissza ezek a franciák :D) 

Képes voltam két hatalmas zsemlét is megenni -  ha már dőzsölés -, nagyon finom volt. 

Bepakoltuk a csomagjainkat az ingyenes csomagmegőrzőbe (a függöny mögé) és megkezdtük az 5 órára szűkült városnézésünket.

Minden pillanatot ki akartunk használni. Rángattam is erősen Zsült, hogy elsőre a harangtornyot nyomjuk le mind a 366 lépcsőjével, és az sem érdekelt, ha kiizzadva kell utána végigmenni a többi látnivalón. Nagyon kíváncsi voltam a keskeny lépcsőkre és kicsit izgultam, nehogy fel kelljen adni, (a pesti Bazilikában lépcsőmászás közben többször is megfordult a fejemben, pedig az csak 305 lépcső - igaz, ott a "csak személyzet" felirattal ellátott és lezárt lift látványa jól fel tudott bosszantani azért).

A lépcsők tényleg olyanok voltak, mint a filmben, és ami még jobban nehezítette a feljutást az a sok turista volt, akik eközben lefele akartak jönni. 

Minden szintet megnéztünk, így annyira fel sem tűnt hogy hol tartunk, bár felfele menet az igen, hogy szűkült a lépcsőház erősen. Sokan is jöttek lefele, be kellett állni mindig a sarokba (csak úgy fért el mellettem egy másik ember is), el nem tudtam képzelni, hogyan mászhattak ide fel a filmbeli kövér amerikai turisták.
A kilátó részen meglepődtem, hogy kisebb, mint ahogy a filmben látszott. Sokan is voltunk, ráadásul épp 11 óra lett és akkora zenebonába kezdtek a harangok, hogy menekülőre fogtam. 

 Azt olvastuk, hogy a város teljes munkaidőben foglalkoztat egy harangozót, aki aztán állandóan játszik valamit. Volt több érdekes mai sláger (haranggal), ami csak azután esett le, hogy ja tényleg!!, miután Zsül megfejtette.

A harangtorony után nemzetközi telefonálgatásokba kezdtünk, hogy akkor a kötelező program letudva, meg, hogy de kár, hogy nem tudom a webkameracímet, mert lenne rá bizonyíték is... és aztán kaptam egy ilyen képet emailban: --->

Köszi érte! :)

Balról bejött a színre egy katona-zenekar, fényképezésbe kezdtünk, hogy elcsíptünk végre valami jót is (Zsül a zenebona elején még azt is megkockáztatta, hogy őrségváltás lesz :D). Abszolút semmi cél nélkül nekiálltunk kószálni a kipakolt vásárban körbe-körbe. Csak később kapcsoltunk, hogy ennek nem lesz jó vége a kevéske megmaradt időnk miatt, nekiláttunk hát keresni egy következő látnivalót. 

Ezzel a lendülettel a Szt. Vér Bazilikát kihagytuk (pedig az is benne volt a filmben, igaz ugyan, hogy Krisztus vérének megtapogatására valahogy egyikünk sem vágyott annyira nagyon).

Mentünk a Gröninghe Múzeumba a Hieronymus Bosch képekért.

Az eső ismét szorgalmas szemetelésbe kezdett, örültünk, hogy melegben és fedél alatt vagyunk, és bár kaptunk prospektust arról, hogy miket fogunk látni, és abban ugyan Bosch neve sehol sem volt feltüntetve, mégsem esett le a tantusz.
Végigbambultam a Jan van Eyck képeket, a kissé modernebbeket és csak a sok mai ultramodern kép után (pöttyök, csíkok, színek) jöttem rá, hogy nem láttam egyetlen Bosch képet sem. Zsül megunta a topogásomat, megkérdezte a kislánytól, hogy akkor ugyan hol vannak a képek, mire kiderült, hogy az első teremben lennének, de mert a Bosch képeket most konkrétan renoválják, így ma ott valami követő képei láthatóak.

Elszontyolodtam.

Kifele menet megakadt a szemem az egyik kép bal alsó sarkában egy nagyon jellemző Bosch részleten, jó közel mentem hozzá és nekiálltam mutogatni Zsülnek, hogy ilyen hasonlókat kell nézni a képeken, és milyen kis izé is vagyok, hogy úgy elsiklottam befelé menet ezen részlet felett. Zsül megnézte a képet, hogy ki festette: Jheronimus Bosch. 

A vad mutogatásomnak hála odasietett mellénk a biztonsági őr is (lehet azt hitte, meg akarom fogni a képet), így inkább megkérdeztük, hogy lefényképezhetjük-e a képet vaku nélkül és mentünk tovább várost nézni.

Irtó sok csokibolt mellett mentünk el és nagyon nehezen sikerült elrángatni a kirakatok mellől. Valahol igazat adtam Zsül dohogásának, hogy azért nézzünk valami mást is, csak olyan nehéz volt leválni a formás, barna, fehér, lyukas, kerek, egyéb csokis látnivalókról.

Nem sok időnk maradt, és csak pár közeli épületet tudtunk még amolyan futtában megnézni: Sint Johannes kórház .. (hát igen),

meg a Félhold söröző. Az utóbbiról az az infó volt a nagyon rendes hotel recepcióstól, hogy itt saját maguk helyben főzik az eladó, meg is kóstolható söröket és akár gyárat is látogathatunk közben.

Gyárlátogatásra már abszolút nem tudtunk időt szakítani, de gondoltuk a sört azért kipróbáljuk. Gyümölcsös ugyan nem volt, időnk sem nagyon, lehúztuk amit elénk tettek és máris sokkal vidámabban indultunk vissza a hotelbe a csomagokért (szerintem az eső sem esett :)).

Mindenképpen sétálva akartunk eljutni a Flibco buszunkig (ami a reptérre 2 óra alatt vitt ki), és az kb. 30 percig tartott.
Háromnegyed 4-re már a buszon ültünk.
A 2 óra utazás alatt megettük az apró dobozka tesztelésre szánt csokink háromnegyed részét, majd kissé álomittasan szálltunk le az időközben teljesen besötétedett Charleroi reptéren.  Itt még megittuk a meggyes sörünket (hogy ne már csak a gyümölcsös része maradjon ki a belga söröknek), majd beálltunk a 17-es kapu elé. 

Többször is bemondták, hogy a kaput 19:00-kor zárják, amit nem is értettem igazán, mert 19:00-re éppen hogy odaértek a beengedő kislányok, aztán lefele menet azért megálltunk még fél órát álldogálni a lépcsőházban, mert a repülőgépünk még nem készült el (nem lehetett felszállni).

Épp azon gondolkodtam, hogy lefekszem a földre, mint a vérbeli rutinos turisták, amikor beindult a sor és már a repülőn is voltunk. Kényelmesen elhelyezkedtünk, mire megszólalt a kapitány:

" Üdvözlöm kedves utasainkat. 

Sajnálatos módon idefelé a gép madárral ütközött így kisebb késés után tudunk csak indulni, amíg a gépet átvizsgálják és a maradványokat eltávolítják."

Azért eljött az az idő is, amikor a gép leszállt Pesten és kisétáltunk a tökéletesen üres csarnokból a Holiday parkolóba az autóhoz. Addig semmi esemény nem történt, amíg a sorompóhoz nem értünk. Itt tűnt fel, hogy nincs ember egy szál sem és a sorompónál is csak a fény villogott az oszlopon, hogy tegyük be a kártyát, amit nem kaptunk, mert amikor még beparkoltunk, akkor még az informatikai rendszer csere előtt álltunk. Zsül minden gombot végignyomkodott az oszlopon és ha nem jön arra egy másik autó, lehet még mindig azt keresnénk, hogy hol van eldugva az az egy, amit megnyomva hallhatunk valakit. 
Az oszlop bal alsó sarkán volt.