Nem holmi tájképek, Edel. Legalábbis ezek itt a lányomnak készültek.
A lánya.
Ez is egyfajta rejtély, de meg kell próbálnunk megérteni: el kell felejteni azt, amit tudunk, hogy a képzelet elszabaduljon, messzire repüljön, amíg meg nem látjuk, hogy a lélek nem mindig gyémántpontos, hanem ... néha selyemfátyol. - értem ezt (?) - képzeljünk el egy áttetsző selyemfátylat, nagyon könnyen szakad, gondoljunk a kézre, amelyik érinti - egy nő keze - igen. Lassan mozog, és ujjai közé szorítja, de már ez a szorítás szó is túl sok, inkább felemeli, mintha nem is egy kéz emelné, hanem egy szellő és hirtelen összezárja az ujjai között, de mintha nem is lennének ujjai ... - mintha nem is ujjak lennének, hanem csak gondolatok.
Nos, így: képzelje azt, hogy ez a szoba a kéz és a lányom a selyemszál.
Nos, így: képzelje azt, hogy ez a szoba a kéz és a lányom a selyemszál.
Igen, értem.
- Nem akarok vízesést, Edel, legyen békés tó; nem akarok tölgyet, hanem nyírfát, a hegyek helyett dombok és nap!, legyen naplemente, a szél szellő legyen, városok helyett tájak, kastélyok helyett kertek. És valóban! kellenek sólymok, de természetesen messze.
Igen, értem. Még 1 dolog: legyenek emberek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése