Barcelonát nem egyedül találtam ki, magamtól inkább Madrid lett volna, vagy Bilbao (utoljára Dan Brown-tól az Eredet-et olvastam:)), aztán a lányok kitalálták, hogy fussunk félmaratont :). Nem tűnt akkora kihívásnak, még úgy sem, hogy Firenze óta igazán le vagyok amortizálódva.
Aztán januárban kiderült, hogy valami baj van a bal térdemmel. Gondoltam utolsó pillanatban kérek még rá gyógytornát, meg kúrákat, amik annyira jól sikerültek, hogy utánuk már máshol fájt jobban. A kedvenc orthopédusom MR beutalót adott rá, aminek persze az időpontja pont a barcelonai mitjamaraton után lett, de még ez sem zökkentett ki annyira, mint az, hogy egyik este, egyik pillanatról a másikra bedagadt a nyakam. Nem kicsit. Forgatni sem tudtam, meg nyelni sem nagyon, aztán rendesen be is pánikoltam tőle, ami után elvágódtam a fürdőszobában és Zsül (mert épp telefonban volt) kihívta a mentőket.
Meg is jöttek kicsit több, mint 40 perc múlva és végigtapogattak, majd mondták, hogy na jó, bevisznek a Honvédkórházba (:)). Kaptam romantikus kék fényt (mert lábon mentem, gondolom azért nem járt a sziréna is) , aztán leültettek egy igen huzatos váróteremben, hogy akkor itt várjak. Sokat vizsgálgattak, sokat üldögéltünk Zsüllel, kaptam nyugtatót és hajnali 3 után már otthon is voltam :)
Hát ebben a hangulatban indultunk Barcelonába, mert az utazást semmiképpen nem mondtam volna le, a háziorvosom is ajánlotta, hogy mindenképpen menjek :), meg különben is ki volt már fizetve.
2-kor keltünk, teljesen simán érkeztünk, parkoltunk (irtó hideg volt!), lefényképeztem a Kolodko miniszobrot, beálltunk a sorba, majd még kint a hangárban álldogáltunk kicsit a hidegben, majd beültünk a helyünkre. Simán el is indultunk.
Középen ültem, két fiúka között, akikből az egyiknek orosz betűk voltak a mobilján :), egyetlen egy szót nem szólt végig, és leszállásig ült a vastag kabátjában, az ablaknál pedig egy albán fiúka, aki annyira akart spanyolul beszélgetni, amennyire én nem tudtam, aztán kiegyeztünk egy poco italiano-ban :). Mondta, hogy ő semmit nem tud angolul, meg, hogy nagyon álmos és alig várja, hogy Barcelonában legyünk és egész nap aludni fog. Kicsit én is belealudtam közben :D
Aztán megérkeztünk és annyira akartam elköszönni még katalánul is, amennyire akkor már nem figyelt rám :D
Na de Zsül is jött, mentünk fényképzeni caballot :)
Meg persze kerestük erősen, merre lehet a T10-es jegypénztár, meg a vonat. Elég gyorsan meglett :)
Kezdett tetszeni a dolog még úgy is, hogy vonatoltunk és hallgattuk a helyi önkéntes zenészek ízes, hosszas káromkodását, hogy mégis miért nem akar nekik adni senki semmi hálapénzt érte :D
Na de tényleg elég hamar beértünk a Passeig de Gráciába, ahol egyetlen, neonzöld ruhába öltöztetett néni kiabálta mindenkinek, hogy si, si , metro!!! meg mutatta, hogy csak előre.. kicsit még erőltettem, hogy mi a Tetuánhoz akarunk menni és lila linea, de csak kiabálta, hogy si si, rossa, lilla, si, si .. persze a válasz grazie-nek annyira nem örült, morgott rá sokáig, erősen.
És!!!.. jött a végtelenített metró folyosó! A végére már igazán lejártam a lábam, de legalább a csomagokat le tudtuk végre adni a szálláson.
Kérdezte is a kis recepciós fiú, hogy akkor most mit is szeretnénk - bedobtam az el gat-ot, meg a la Ramblát és indultunk nyílegyenesen a mutatott irányban, ráérősen, ténfergősen.
Kapásból kiszúrtuk az Arc de Triomf-ot, át is mentünk alatta. Itt már kifejezetten erősen sütött a nap, melege volt erősen a lábamnak a fekete hosszú csizmában, nekiálltunk nekivetkőzni, majd rácsodálkozni a rengeteg pálmafára az út két felén :)
Volt időpontunk a Sagrada Familiába, figyelni kellett, hogy meddig és merre császkálunk el, de sikerült rábeszélni Zsült a macskára :). Aztán beleszagoltunk a kis sikátorokba a La Rambla határperemén, ami annyira nem tetszett, hogy inkább elmentünk a másnapi jegyeinkért a Placa Catalunya-ra.
Fáradtak is voltunk, melegünk is volt, így történt, hogy fel sem tűnt igazán, hogy 2 vérmes leányka símán félrelökött Zsül mellől a metróban és nekiálltak belehajolni neki ékes angolsággal, hogy akkor most merre megy a metró, merthogy ....
Zsül meg hirtelen felkiáltott, hogy matatják! hogy tényleg! nekem meg csak akkor esett le, hogy mennyivel messzebb vagyok tőle, mint ahogy kellene lennem .. sikerült odaérnem hozzá és mondtam erősen az időközben elinduló metró következő megállóját a - közben már spanyolul beszélő - lányoknak és csak néztünk az ártatlan nézésükre, hogy hogy nem sül le a bőr a képükről ... :(
Innen kicsit már szomorkásabb hangulatban mentünk tovább, megértettük, hogy nincs mese, nagyon figyelnünk kell mindenre.
Igyekeztünk mindig begombolkozni, levenni minden hátizsákot a hátunkról, erősen fogni mindent, amiről feltételeztük, hogy kitapogatják. Persze rányomta a hangulatot a napra, hiába próbáltunk megfeledkezni róla.
Aztán idő lett - mentünk a Sagrada Familiába.
Zsül vett audioguide-ot (én nem kértem, mert nekem ez volt az első - tudtam, hogy teljesen kikapcsol ilyenkor úgyis az agyam :)), aztán ezzel a lendülettel be is rohantam az ajtón és csak álltam... és álltam és néztem, és ámultam és álltam :)
Hát tényleg lenyűgőző, sosem gondoltam volna. Képekről egyáltalán nem jön át sem a magassága, sem az ablakok színei, semmi. Még így is, hogy tömve volt turistákkal - még így is döbbentem néztem és nem akartam elhinni, hogy van ilyen, hogy az út mellett közvetlenül van egy ekkora templom. Igazán élmény volt így benne lenni, pedig a toronyba még fel sem mentünk.
Nagyon nehezen lehetett elrángatni.
Elég késő is volt már, nagyon korán keltünk, visszamentünk a szállásra tervezni a további napokat.
Találtunk egy Lidl-t nem messze a szállástól, ott vettünk vizet, meg kis reggelit, aztán fürdés volt és beájultunk az ágyba.
