- angyalvakond -

Először a Saul fiában hallottam Röhrig Gézáról.  Semmit nem tudtam róla. 

A II. világháborús filmek (a magyar meg pláne) már zavartak annyira, hogy ki is kapcsoljam azonnal a további érdeklődéseimet, így maradt ennyiben.

(Nem néztem meg a filmet).

Majd felbukkant valahol egy citromsárga könyv: "Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit". 

Na itt már elgondolkodtam picit, pedig versekben nagyon nem vagyok jó. Mármint nem értek hozzá, nem fognak meg; de most megfordult a fejemben, hogy ezt azért meg kellene venni.

Sokáig motoszkált még, aztán egyszer csak elmentem egy könyvesboltba,  belenéztem. Valami nagyon durvát olvashattam, vagy nagyon fennköltet és megint csak maradt a megállapítás: nekem ez nem megy. Hagyjuk.

Ezt követően megint új hír: egy könyv, ami direkt arra készült, hogy a hajléktalanoknak menjen az ára. Hm. Ez már sokkal erősebben nekiállt foglalkoztatni, annyira, hogy amikor a nagydumás, rasztás hajú, Fedél Nélküli gyerek a 4-es/6-oson nekiállt rábeszélni az újságra, képes voltam a szemébe nézni és mondani, hogy az újság nem kell, de ha van könyve, akkor az igen.

Mind a ketten meglepődtünk. :)

Persze a fickó sokkal gyorsabban kapcsolt, elmesélte, hogy még nincs, mert a nyomdában sem tudták kinyomtatni, mert várni kell. Kérdeztem mire. Ő meg, hogy a Nádasra. 

Azt hittem, hogy nem jól hallok, meg ki tudja milyen másik Nádas is van még, nem is firtattam, csak hallgattam ahogy csak mondja és mondja, hogy a Népszabadság megy előbb úgyis, meg, hogy persze majd lesz könyv és nem bírtam tovább és "megfenyegettem", hogy figyelni fogom és venni fogok könyvet.

Lazán kezelte a helyzetet továbbra is, mondta, hogy jó - aztán meg leugrott a Mechwart téren azzal, hogy Szép napot! :)

Aztán elutaztunk Berlinbe.

A helyzet komolyságát mutatja, hogy ahogy visszajöttünk nekiálltam eldugni egy 2000-est a táskámba, váratlan helyzetekre, de nem jött a helyzet.

Úgy voltam vele, mint Zsül Berlinben a Pergamon múzeummal, hogy meg kell nézni, már csak sznobságból is; kellett nekem ez az angyalvakond, már csak sznobságból is. 

Tegnap meg találtam egy linket: Nyitott Műhely - és, hogy Röhrig Gézával beszél ... 
Nem volt ott, hogy lesz könyv.
Nem volt leírva, hogy lesz dedikálás. 
Mégis ott voltam este (sötét!) fél 7-re és figyeltem erősen a kopott kis boltban, a szétmálló szőnyegeken topogva, hogy na most akkor ebből mi lesz.

A helység tulaja nagyon járkált fel s alá, így aztán őt kezdtem figyelni és lám! bejött egy férfi, akitől megkérdezte, hogy lesz e eladnivaló. Rögtön beálltam oda, hogy ne tévesszem szem elől még véletlenül sem. Mondta a férfi, hogy ki kell menni az autójához és hogy utána melyik asztalra pakoljon - gyorsan leültem az asztallal szemben egy barna, kerek, nagymama korabeli faszékre és !

Közben felbukkant egy másik férfi is, beszélgettek, hogy állítólag a terjesztőktől ám mind elfogyott, nekik is csak 100 db van, így történhetett, hogy alig tették az asztalra, már ugrottam is fel, hogy nekem kell :D

Mondták, hogy várjak már, amíg legalább leszedik róla a csomagolást, meg utána úgyis elmennek kávézni .....  :D

Mondtam, hogy na akkor leülök.

Persze a sok ugrándozásomnak meg is lett az érdeklődése, többen is odajöttek egyből, hogy akkor ők is kérnek könyvet, de az eladók "szigorúan" néztek, majd mondták, hogy: "kérem itt sorban ülés van érte". :D

Én kaptam az elsőt :D

Még mindig elég bizonytalan voltam, hogy maradjak?, vagy akkor menjek?, amikor bejött egy kutyás lány, miniben, nekiállták fényképezni az igazán picike kis helységben és rámtört a mehetnék erősen (vajon a kutya nyakörvében volt GPS? )

Eléggé benne ültem a tömeg közepében, aztán hirtelen felbukkant a Szerző is, gondoltam maradok még az első mondatig, aztán valahogy kioldalgok.

Nagyon magas volt a kezdés.

A Fedél Nélkül szerkesztőjét (Piroska?) említette rögtön azonnal, és, hogy vele a Bahamákon futott össze először. 
Tudtam, hogy New Yorkban él, kicsit még hümmögtem is magamban, hogy hmhm... aztán folytatta azzal, hogy ugye tudjuk, hogy a baracskai börtönnek volt az az általánosan bejáratott neve, hogy a Bahamák?

Innentől elég rendesen odafigyeltem. Tetszettek a versei, amiket felolvasott (minden egyes felolvasásnál felállt!), a gyermekkori élményei, a felnőttkorban átélt dolgok, amiket megosztott, a könyvvel kapcsolatos megélései. 

Leírom, amikre még emlékszem :)

- azért írta meg a könyvet és adatta ki a Fedél Nélkül-el, mert megragadt benne, hogy a terjesztőknek az újságot 45 Ftért meg kell venni és amennyivel többet adnak nekik a vevők, az lesz a fizetésük. Ez 1 db után általában maximum 155 Ft ...

- a hajléktalan az, aki a múltjában él, mert nincs jövője..

- örökbefogadott gyerek volt, neki múltja nincs, talán ezért figyel oda jobban az emberekre...

- New Yorkban ő is hajléktalan volt (kicsit) - aztán rájött, hogy vannak ott  ismerősei, akikhez fordulhat ...   

- nagyon gyűlöli a szánalmat (elképzeltem, hogy szerintem kb. annyira lehet, mint engem irritálnak az önmaguktól elszállt, kisztárolt celebbek :))

- a könyvben szereplő 50 hajléktalan fiktív személyek (nem Magyarországon találkozott velük, nem is egy bizonyos ember egyik szereplő sem, több vonásból rakta össze őket), ezért örült neki és dicséretnek vette, amikor a hajléktalanok mondták neki, hogy ők ismerik ám a Pipipistit, az Ilit, a ... 

- ha a városban látott Fedél Nélkül árust, odament és aláírta a nála lévő könyveket, mert hátha egy dedikált könyvet jobban vesznek az emberek...

- a fekvő hajléktalant szaglászó kutya a gps-es pórázzal... (ezt el kell olvasni a versében!)

- a könyvben lévő Nádas utószóról is beszélt, hogy miatta késett a nyomtatás. 

https://akibic.hu/2018/11/29/rohrig-geza-mindannyian-hajlektalanok-vagyunk/

Továbbra sem voltam biztos abban, hogy nekem itt a helyem a sok poros könyv között a sok bölcsész, irodalmár, forradalmár között. 

Aztán a legvégén felvetette, hogy akkor ő most dedikál.

:)


Ezt még idegépelem: egy kedvenc versrészletem a könyvből:

.....
ma az üdvhadsereg oszt
nincs hús de sokat adnak

sorszámot kell húzni
hozzák a kempingasztalt
betolat a térre a kisbusz
és lendít emel önt
lendít emel önt
a merőkanál

van aki nem eszi meg rögtön 
ismét a sor végére rohan

az ilyet irigylem
hisz van valakije
nyilván annak viszi a második adagot


Kiegészítés (facebook):
"

Geza Rohrig

3 h · 

A kötet bevételéből csak eddig több mint 3 millió Ft maradt a Fedél Nélkül terjesztőinél. Köszönjük!"

Akkor amit benéztem:

- a terjesztőknek megy a könyvpénz,

- akiknek a 45 Ft-os újságból min. 10-et kell megvenni, hogy terjesztők lehessenek.

-Berlin, október 23. - kedd

Esett.

Addig topogtam az ablaknál, amíg kitaláltam, hogy akkor nincs mese, meg kell nézni a gyúrószobát a hotelban, ha már ennyire reménytelen az idő.

Zsül pihent volna még, így felöltöztem és nekimentem a liftnek egyedül.

Egyik nap sikerült úgy nyomkodni a liftet, hogy valahol teljesen máshol szálltunk ki és láttam is a feliratot, de most a másik lift nyílt ki előbb lefele menet, és ott nem volt U gomb. 

Meg is állt először a 4. emeleten, beugrott egy lakó, utána meg az E-n és nem volt tovább.

Elsétáltam a recepcióig, nyomomban a liftes ürgével, aki beszállt a negyediken és megkérdeztem a kislányt, hogy "where is the fitness rooom?" :) A kislány szépen, érthetően elmagyarázta, hogy az U-t nyomogassam a liftben és hogy kell hozzá szobakártya, amit mosolyogva mutogattam is neki, hogy e! :)

Aztán fordultam vissza, az ürge rohant a lifthez és sikerült neki elsőként megnyomni a 4-est, így először oda, majd csak utána tudtam visszamenni az U-val a fitnessbe.

Izgultam erősen, hogy biztos azért rohant annyira, mert átöltözik és szól a nejének aztán jönnek le hosszú tömött sorokban, így azonnal ráugrottam az egyetlen futópadra és feltekertem jó gyorsra, hogy ha lezavarnak, legalább látsszon rajta, hogy csináltam valamit :)

Nem jöttek :)

Egy szállodai munkás nézett csak be a kis terembe, ő is csak törölközőt cserélt, így szépen alakuló vörös fejjel nyomtam egészen 7 km-ig, amikor az órára nézve már eltelt 1 óra, megírtam Zsülnek, hogy menjek? Menjünk valahova? :)

Zsül lejött, benéztünk a szaunába is - hát az csodaszép volt.

Kicsit bántam, hogy eddig nem jutott eszembe, hogy lenézzek, bár az is bántott volna, ha egész nap a hotelben izzítom a fenekem és nem látunk semmit Berlinből sem.

Megszavaztuk, hogy eső ide vagy oda, elbékávézunk a lunch-koncertre.

Eleve már ez az ötlet, hogy Berlinben a Philharmoniker-ben minden kedden ingyenes lunch- koncert van - irtóra tetszett.

Láttuk az ismertetőkön, hogy nagyon sok ember gyűlik akkor össze, de gondoltuk talán, hogy esik az eső, nem akar jönni a kutya sem, bár ez már a 200-as emeletes buszon is megdőlni látszott, ahogy néztük a tömeget, akik csak nem akartak leszállni sehol.

Nagyjából kiürült a busz a Berliner Philharmoniker épületénél a Tiergarten sarkánál.

Befele menet kaptunk kis chip-et, amit 2 lépés után le is kellett adni, majd ugyanitt a földszinten volt egy elzárt rész székekkel, ahova betettek egy szúrós tekintetű német bácsit, aki csak azokat engedte leülni, akik nagyon meg tudták magyarázni, hogy miért :). (volt olyan idős kislány is, mint én, aki ülhetett :)).

Mi nem próbálkoztunk, sőt az elején voltunk annyira udvariasak, hogy megkérdeztük szabad-e fényképezni. A kisfiú - a másik biztonsági őr fekete zakóban - mondta, hogy ugyan nem, de persze nem tudnak mit csinálni, ha mégis - így ezt a kérdést próbáltuk mi is ugyanilyen rugalmasan kezelni.

Jöttek a zenészek szaxofonnal, sok poénnal (amiből az ékes német tudásomnak köszönhetően egy szót sem értettem, de mosolyogtam erősen én is). 

Tetszett. :)

Fárasztó volt kicsit állni majd egy órát, és amikor már pont azon filóztam, hogy el kellene jönni ide Berlinbe lakni, mert lám milyen jó fejek az emberek, hát jött a kis izgága biztonsági őr dérrel- dúrral és tolta az orrunk alá az összegyűrögetett papírját, hogy fényképezni tilos.

Nem is fényképeztünk, ellentétben az elkerített részen a mobilos kislányokkal, akik meg de ... 

Na de amúgy is vége lett, mentünk vissza a busszal vásárolgatni még otthonra pár apróságot.

Aztán az eső csak nem hagyta abba, sokáig nem is bírtuk, elmentünk inkább az Alexanderplatzra plázázni.

Reggel persze már csak a csomagolás maradt és indulás vissza. 
Megint csak az Alexanderplatzon császkáltunk még picit - húzogattam a kockaköveken a jó hangos bőröndöm, aztán el kellett indulni a reptér felé.
Nagyon lefele állt a szám sarka, el tudtam volna még viselni pár napot így, mindenfele bóklászva.
A reptéren már nagyjából semmit nem tudtunk csinálni - álltunk be azonnal a sorba, aztán egy mogorva bácsi - láttuk - mindenkitől elvette a csomagját és fel kellett adni.
Amikor sorra kerültem, kiderült, hogy nekem még a helyem sem ott van, ahova a gép kisorsolt, így mutatta erősen (Deutsch? or English?), hogy akkor Zsül mögött ülök és még ablaknál, oké?
Zsül morgott erősen, de mondtam neki, hogy úgysem tudunk mit csinálni, csak azt tudjuk mondani, hogy oké, amikor is tőlem is elvette a csomagom, hogy akkor feladjuk. Hiába mondtuk, hogy muszáj? még ezt is? Muszáj volt.
Kipakoltunk mindent amit tudunk a másik kis csomagunkba és vártunk.
Aztán kifele menet rámszóltak, hogy tegyem csak le szépen a csomagom a tárolóra és anélkül mentünk tovább a létrára.
Leültem és vártam - aztán jött egy család: anyuka, lánya, fia akiket aztán össze vissza sodort az ültető algoritmus és mondták erősen Zsülnek, hogy ha nem baj, akkor üljön ő máshova, mert ők egymás mellett akarnak ülni mindenképpen.
Így aztán Zsül mellett repülhettem haza. :)

-Berlin, október 22.- hétfő -

Nagyon sötét reggelre ébredtem.

Nem volt annyira korán, de semmi kedvem nem volt kibújni az ágyból. Félig nyitott szemmel vártam, hogy világosodjon.

Esőt jósolt az előrejelzés, de még voltak tervezett programok, menni kellett.

Sikerült elindulni, az utcán már nekieredt az eső, megszavaztuk, hogy BVG-s napunk lesz, aztán az első automatánál megtorpantunk, mert papírpénzt nem akart elfogadni, aprónk meg pont nem volt 14 euró. Visszamentünk a szállodába és lám! a portáskislány simán adott Tageskarte-t :).

Örültünk nagyon, mentünk is neki a metrónak, irány az Oberbaum-híd és a Molecule Man.

A Warschauer strasse megállónál szálltunk ki. Nem volt túl bizalomgerjesztő a környék, megint csak felújítások voltak már a metrómegállóban is. Elindultunk az Oberbaum híd felé, amikor! észrevettem jobb oldalon a a falon az East side galleryt :D 

Rögtön nem érdekelt annyira a híd, élesen elkanyarodtam jobbra, és nekiálltam veszettül fényképezni a falat és könyörögtem erősen, hogy csak a Trabis képet had fényképezhessem, ami persze nem legelöl volt a sorban :).

A fényképezést az olasz ragazzék is nehezítették, akik vagy 20-as csoportban szelfizgettek a Honecker-Brezsnyev kép előtt - az életkorukból ítélve úgy, hogy halványlila gőzük sem lehetett arról, hogy vajon kik is lehetnek..... Zsül fel is hergellte magát rajta. Nagyon rohantam, hogy minél több képet tudjak fényképezni, nem lehetett tudni meddig lehet még nyomkodni :)

Aztán vége lett a falnak és az esőre tekintettel a Molecule Man-hoz is vonattal mentünk, mert szemben megláttuk az Ostbanhof megállót. 

Sajnos amikor leszálltunk sem hagyta abba az eső, annyira nem zuhogott, de az a tipikus aprószemű, mindent beterítő eső volt, meg hideg, amiről tudni lehet, hogy sosem akar elállni.

Álldogáltunk picit a megállóban, hátha.

A végén felajánlottam azt is, hogy odarohanok a Molecule Man-omhoz, mégiscsak az én hüle ötletem volt - aztán Zsül megunta és lesétáltunk a hídig. Nyomtam pár képet, és rimánkodtam erősen, hogy csak icipicit menjünk közelebb, amiből az lett, hogy kitaláltuk, hogy elsétálunk az Oberbaumbrückéig - nem tűnt annyira messzinek - csakhogy az út időközben megszűnt, az eső  meg rázendített, így mentünk 1 megállót busszal mégiscsak.

A híd is igen szürke volt esőben, nem volt kedvünk fényképezni sem.

Aztán csak nyomkodtam párat, de úgy döntöttünk, hogy inkább visszamegyünk a szállóba, hátha délutánra eláll az eső.

Kis pihenő után elhatároztuk, hogy  Checkpoint Charlie-zni fogunk.
 Az "amerikai" díszkatona nagyon be volt öltözve (olyan pufajkásan), a nap közben próbált kisütni, de állt a víz végig az úton. Meglepő volt, hogy ez az "ellenőrző pont" tök az utca közepén van, az autók meg a turistabuszok szenvedve kerülgetik, a gyalogos turisták meg rohangálnak közöttük egy fénykép kedvéért. 

Megnéztük a kis szabadtéri kiállítást is, de elég hamar végeztünk, ezért gondoltuk benézünk a Friedrichstrasse elit boltjaiba is (melegedni :-)).

Mivel ez a program sem tartott sokáig, beiktattuk erre a napra még egyszer a Ku'dammot is, mert a korábbi ittlétünk után maradt némi hiányérzet: nem adta azt az élményt, amit a Ku'damm 59-ben láttam. 
Az úton Zsül tutti kis BVG app-ja kiírt egy figyelmeztetést, hogy a csatlakozó metrón felújítások vannak, így pótlóbusz lesz.

Izgultam erősen, mert semmi más lehetőség nem volt, így a csatlakozásnál már eleve a pótlóbuszt kerestük, amit ugyan megtaláltunk, de igen gyanús környéknek nézett ki, bármerre is néztünk, az emberek többsége sem volt túl bizalomgerjesztő, aztán Zsül rájött, hogy az irány sem jó, amerre megyünk - a Kreuzberg kellős közepén (azt pont el akartam kerülni :)). Kicsit mérgelődtem, hogy miért is hallgattuk végig a reptéren a rutinos pasast, hogy mit nézzünk a BVG app-ban, aztán a következő megállónál leszálltunk és beálltunk a másik irányba. 
A busz persze az orrunk előtt becsukta az ajtót, így előresétáltunk egy másikhoz, aki meg pont azzal próbálkozott, hogy egyáltalán be tudja-e csukni az ajtaját. Többszöri próbálkozásra sem sikerült neki, így elindultunk a hátsó buszhoz, hátha az mégis kinyitja: ott volt még.

Így történt az, hogy az elsőnek sikerült elindulni és a hátsó sem nyitotta ki azért sem az ajtaját, így álldogáltunk tovább a kétes kinézetű emberek között és vártuk a következő buszt.

Utána aztán akkora tömeg gyűlt össze, hogy hajszál híján sem értem el a kapaszkodót és vártam erősen, hogy szálljunk már le minél előbb.

Visszaértünk a metró  csatlakozásunkhoz és néztük, hogy akkor vajon hol lehet mégis a másik metróra az átszállás. Sehol nem találtuk. 

A padlóra felfestett irányjelzők megint csak a pótlóbusz felé mutattak, de nem akartunk tovább körözni Kreuzbergben - elkaptunk egy BVG ruhás emberkét, hogy segítsen és lám! volt lift a nyitott  pályaudvarszerű sínek mellett, amivel 1 emeletet feljebb kellett menni, mert a másik metró onnan indult.

Hát ezt akkor sem találtuk volna meg, ha többször olvassuk el a BVG alkalmazást. :)

Zsül nagy morgolódása közben fellifteztünk, majd beszálltunk a metrónkba és az időközben rázúdító esőben robogtunk a Ku'damm felé.

Orgonaszót hallottunk, ezért újra bementünk a Kaiser Wilhelm emléktemplom melletti hatszögletű terembe és leültünk kicsit zenét hallgatni.  Ekkor jutott eszembe, hogy múltkor nem találtam meg a templomban a sztálingrádi Madonnát, de láttam a google-ban képeket, ahol a képen átütött némi kék mozaik és ! kicsit jobbra néztem és meglett :)

Nagyon megörültem neki, gyorsan le is fényképeztem párszor.

A képről amúgy nem sok mindent olvastam, csak hogy egy német orvos rajzolta, amikor Sztálingrádban volt a harctéren. A Licht, leben, liebe azóta is a kedvencem, mióta itt megláttam :)

Gyorsan sötétedett, indulni kellett visszafele. Kicsit sétálgattunk, kirakatokat nézegettünk, majd hazamentünk aludni.

-Berlin, október 21.- vasárnap -

Szombaton voltunk annyira kis lelkesek a Reichstag nézegetése közben, hogy képesek voltunk kiállni egy méretes sort az ikonikus fehér konténer oldalában, csak hogy időpontot foglalhassunk a kupolába. Látszott, hogy a legtöbb jegy vasárnapra lesz, megszavaztuk a vasárnap délt. Kaptunk is egy 12:30-as időpontot, aztán csak otthon döbbentünk rá, hogy ezzel az akciónkkal szépen keresztbe vágtuk az egész napunkat.

Ittlétünk legszebb, napos idejére ébredtünk.

Tele rutinnal, célzottan indultunk a Gendarmenmarkt felé, kisebb nézelődés után a Branderburgi kapuhoz, aztán beálltunk a sorba a kupolánál.

Kicsit korán értünk oda, tartottunk is tőle, hogy sokat kell majd várni, de az átvizsgálással (reptéri átvilágítás volt, kapuval, tálcákkal, ahova a kabátot, aprópénzt, nadrágszíjat be kellett pakolni), utána mehettünk csak át az átvilágítós kapun.
Hallgattuk némán magyarjainkat, ahogy nem értik, amikor szegény biztonsági őr mondja, hogy az aprópénzeket igenis ki kell tenni a tálcába, a magyar meg csak mutogatott, hogy mivan?? mit??? a pénzt??? hát mondjad, hogy a pénzt!!!
Az ajtó előtt még némi topogás jött és csak utána engedtek be kb. 25-30 főt egyben az épületbe.

Lifttel mentünk fel a tetőre, ahol megint lehetett kérni audioguide-ot és felhívták a figyelmet, hogy ne nyomogassuk, majd automatikusan indul, ha beértünk a kupola alá.

Körbesétáltuk a kilátást, rácsodálkoztunk kívülről is a kupolába, majd elindultunk felfelé spirál alakban a rámpán.

A zászló színei maradtak meg legtovább az audioguide-ot hallgatva:  hogy a színek a 

német-római birodalom császári címerére utalnak. Az uralkodói jelvényben ugyanis egy fekete sas volt látható arany háttérrel. A vörös szín pedig arra utal, hogy később a sas csőrét és karmait vörösre festették. Megint mások szerint a vörös szín eredetileg nem volt a császári címer része, ezért az a szabadság jelképeként került rá a német zászlóra.

és még: 

The colours of the modern flag are associated with the republican democracy first proposed in 1848, formed after World War I, and represent German unity and freedom. During the Weimar Republic, the black-red-gold colours were the colours of the democratic, centrist, and republican political parties, as seen in the name of Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold, formed by members of the Social Democratic,  the Centre, and the Democratic parties to defend the republic against extremists on the right and left.

https://en.wikipedia.org/wiki/Flag_of_Germany

A kupola tetején pihentünk picit, Zsül felhívta videóval apukáját, én fényképeztem pár olasz fiúkát a telefonjukkal (megkértek rá :D) - nyomtam vagy 5-6 képet is, mert azt direkt mondták, hogy legyen benne a német zászló is, csak a szél nem akarta kifújni teljes alakosra :)

Ezt imádtam Berlinben - bárki bármit akart, úgy kezdte, hogy Deutsch or Englisch? :) Egyszer próbáltam mondani, hogy in Italiano, de arra csak rázogatták a fejüket... nem nagyon nézhettem ki olasznak Berlinben. 

Aztán megint sorban álltunk a liftnél, majd elindultunk a Siegessäule felé.

Nem tűnt annyira messzinek, mint ahogy végül sikerült is elérni odáig :).

Aztán ahogy ránéztem az oszlop tetején lévő angyalra, leesett, hogy ez mellett üldögélt Bruno Ganz a Der Himmel über Berlin filmben :).

Azonnal meg kellett mászni, nem hagytam békén Zsült :).

Gyanús volt kicsit a jegyár- 3 euró - ez volt a legkisebb árú belépőnk, így nem is csodálkozhattunk azon, hogy a 285 lépcsőn felfelé erősen szűkült a hely, lefele is jöttek (volna), fent meg konkrétan álltunk mint a heringek a kb. 1 lépésnyi franciaerkélyen :)

Nagyokat sóhajtoztam, fordultam volna vissza azonnal, mint a többi magyarul beszélő turista a heringek között, amikor Zsül megjegyezte, hogy mindenki menne le, nem csak én, csak  nem férünk el az időközben meg folyamatosan felfele igyekvőktől. Erre egyetértően - továbbá magyarul - helyeseltek Zsül háta mögött is, így igyekeztem inkább némán toporogni és várni a csodát.

Azért lejutottunk :).

Nagyon akartam még Ku'damm-ot is, a kilátásban megint nem tűnt annyira nagyon messze lévőnek, így a tervkovácsolás oda futott ki, hogy megyünk a Tiergartenen át légvonalban és meglátjuk.

Aztán az út konkrétan belefutott egy lezárt kerítésbe és sehol semmi átjárást nem találtunk, vissza kellett mennünk az út elejére, majd a Budapester Strasse-n át tudtunk elérni a Kaiser Wilhelm emléktemplomhoz.

Nagyon furcsa volt a hatalmas felhőkarcolók között egy szétbombázott öreg templom, még úgy is, hogy természetesen ő is felújítás alatt volt, mellette valamit még építettek is. 

Belül csodaszép. Az aranyozott márványképek, a lépcsők az emeleten, ahova nem lehetett felmenni, lentről nem volt lépcső, de az első szinten látszottak.

Benéztünk a mellette álló kék csempés - szinte konténernek látszó - épületbe is, megcsodáltuk az arany színekben játszó Jézust - azonnal szemben az ajtóval és eszembe jutott, hogy itt kell lennie a híres rajznak- a sztálini Madonnának. 

Az volt bennem, hogy a Kaiser Wilhelm emléktemplomban van, így újra visszamentünk a berliniek által csak "Szuvas Fog"-nak becézett templomba, de bármerre is jártam fel és alá a max. 50 lépésnyi területen, sehol nem találtam a rajzot.

Feladtam :)

Nekiállt szürkülni, el kellett indulni hazafele.

Az erdő volt végig a bal oldalunkon, jobbra meg végig nagykövetségek. 
Kiszúrtunk egy szép sárga épületet, betippeltük, hogy az lesz a Berliner Philharmoniker épülete. 

Irtó messze voltunk a szállástól, de erre csak utána döbbentünk rá, ahogy megláttuk az endoban rögzített nyomainkat.

Több, mint 20 km-t sétálgattunk a nap folyamán.

-Berlin, október 20. - szombat -

Pénteken megvolt Ámerika, szombaton a keleti oldalt terveztük: a café Moskaut :)

Elsőnek elsétáltunk a Múzeum sziget felé: megnéztük a Berlini dómot, amit szintén felújítottak. Kicsit szomorú volt látni, hogy ugyanolyan túrások vannak mindenfelé, mint Pesten, úgy látszik az ősz a nagy felújítások ideje világszerte.

Nagyon tetszett a dóm, a háta mögött kikandikáló Fernsehturmmal, csak ne lett volna az egyik fele felállványozva. El is indultunk be, hogy megmásszuk a lépcsőit a kilátással :).

A Dóm belülről is mesés, kiderült, hogy Zsül is készült azért, kaptam is tőle szép mesét, hogy a Hohenzollern uralkodó család vagy 95 tagja ide van eltemetve és hogy a Dóm belülről nagyon hasonlít a római Szent Péter bazilikára.   

https://utazas-nyaralas.info/berlin/latnivalok-3.html

Körbejártuk a hatalmas, aranyozott díszkoporsókat is, majd megindultunk felfelé. Azt olvastam, hogy lesz 267 lépcső és kilátás - ez már hagyomány - muszáj volt megmászni :)

Szerencsére nem voltak egyre szűkebb lépcsők, csak átváltott a kő fémmé és már fent is voltunk a teraszon.

Szép szobrok voltak a Dóm oldalában, Zsül mindent behozott a fényképezőgépével, még a Teufels-berget is.

A nap egyik képe itt készült, a bagózós angyalról. :) 

Utána a Pergamon múzeumot erőltettem nagyon, csak sehol nem találtuk a bejáratot. Körbejártuk teljesen a szigetet, elsétáltunk a Bode Múzeum mellett is, majd a másik oldalon is, aztán a hídon áthaladva megkérdeztünk egy rendőrt, hogy merre is vagyunk. Mutatott irányt, arra mentünk tovább. 

Találtunk egy hosszabb sort is, beálltunk és elég gyorsan sikerült beérni. Kaptunk audioguide-ot és jobbra fordulva előttem is volt az Istár kapu :)

Imádtam :).

Tudtam, hogy a Zeusz oltárt lezárták, felújítás alatt volt, az viszont ott derült ki, hogy az egyiptomi kiállítás is.

Maradtak így az iszlám és az előázsiai szobák, Zsül morgása, hogy azért az oltárt is kellett volna látni élőben, majd "megnyugtattam" azzal, hogy majd még úgyis vissza kell jönni Berlinbe, idézve a híres Marlene Dietrich idézetet: "Ich hab noch einen Koffer in Berlin." :D

Elsétáltunk az Alexanderplatz felé, mert le akartam fényképezni a Cafe Moskaut Szásának. A Karl-Marx-Allén távolodva az Alexanderplatztól mondtam Zsülnek, hogy ez elvileg olyasmi, mint Moszkva, de persze hiába volt igazán impozánsan széles a sugárút, ugyanúgy a közepén tele volt pakolva felújítási elterelőkkel, lyukakkal, akár az Unter der Lindenen.
Megtaláltuk a Cafe Moskaut - fényképeztem is erősen, fel is merült, hogy ki tudja meddig áll még így ez a tökéletesen üres hatalmas épület, ha ennyi felújítás van mindenfelé.

A következő cél az Otto-Braun-strasse-n volt. Általában úgy mentünk, hogy Zsül ment elől - kereste az utcákat, hogy merre menjünk tovább, én meg fényképeztem csatornafedőt, graffitiket, felhőket, meg mindent ami csak az orrom elé került. Akkor is békésen fényképezgettem a lakótelepi milliőben a kukákon lévő graffitiket, amikor hirtelen éles "lövés" hang hallatszott, meg kiabálás, és Zsül jött sietősen vissza, hogy inkább menjünk másik irányba, mert gyanús elemek vannak az úton, amerre menni akart.
Utólag persze nevettem rajta sokat,  azért akkor én is megijedtem, hogy vajon hova is keveredtünk :D


Megtaláltuk az Otto-Braun-strasse-t, az ikonikus falon a kávéscsészét, aztán rácsodálkoztunk a hatalmas háztömbökre, amik sötéten tátongó ablakokkal tökéletesen üresen álltak az út majdnem egész részén.
Elég kísértetiesen tudott hatni a lassan szürkülő égbolt alatt.
Visszaindultunk az Alexanderplatz felé - és bár Zsül eddig nagyjából dicsérte a látnivalókat, amiket kitaláltam, itt azért már kicsúszott belőle, hogy Berlin keleti része azért őt annyira azért nem érdekli mégsem :) - hasonló környezetben élt már eleget.

Nekem tetszett, de persze egyedül (még így öregen sem) nem szívesen sétálgatnék ott magányos estéken :D
A sok blogolvasás közben találtam erre a képre, hogy egy ösztöndíjas lány kapott a környéken lakást, lefényképezte a kávéscsészét, hogy tudja hova kell visszajönnie, el is tudtam képzelni, hogy a tökéletesen üres tömbben csak egyetemisták éltek, bár ettől még nem lett vonzóbb a hely.


A visszaúton leszólítottak a fiatal turisták, hogy merre van egy bizonyos strasse - mobilt is dugtak az orrom alá, ahol láttam az Otto-Braun-strasse-t - el is bambultam rajta, hogy azta .. megint egy egyetemista lehet, amikor Zsül megunta a bambulásom és elmondta a kisöcsinek, hogy mi is turisták vagyunk és az Otto-Braun-strasse-t tudjuk csak, az ez az utca, amin állunk :)

Kicsit még nézegettük a szürkületben a visszafogottan kivilágított Fernseh-turmot, gondoltuk azzal csak barátságosabb lesz a hangulatunk estére, majd megindultunk az időközben besötétedett utcákon a szállodánk felé. 
Utólag olvastuk a környékről, hogy óvárosi része is van ám a keleti résznek: Nikolaiviertel - mint kiderült - azon sétáltunk át a sötétben, a jellegzetes dupla tornyát felismertük a képekről.

-Berlin, október 19. - péntek -

Borult égre ébredtünk, de gyorsan nekiállt világosodni. 

Már kora hajnalban zsezsegni kezdtem és bár a keleti oldalt terveztem első nap felfedezni, azért inkább nekiindultunk a berlini "Halászbástya/Mátyástemplom" résznek. Még frissek és üdék voltunk, ezért gyalog (zu Fuß).

Első megállónk a Bebelplatz volt, ahol ugyan több turistacsoport lézengett, de sikerült  kicsit fényképezni, a polcot a talpunk alatt, a Heinrich Heine idézetet (és még kb. le is tudtam fordítani, igaz nagy vonalakban :)).

Aztán a Gendarmenmarkt jött volna, de annyira elbambultunk, hogy hol is lehetünk, hogy elsétáltunk mellette úgy, hogy rá sem döbbentünk. (Vissza is kellett jönni miatta :D).

Tetszett a Huboldt egyetem, a hatalmas sugárút, amire aztán a tábla betűzés után rá is jöttem, hogy ez bizony az Unter den Linden, azon megyünk. 

Annyit tudtam, hogy az Unter den Linden a berlini fejedelmi család charlottenburgi kastélyát, a Schloss Charlottenburgot kötötte össze a vadászterületükkel, a mai Tiergartennel.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Unter_den_Linden 

A 20. század európai nagyvárosainak építészeti elemeit maga Hitler próbálta Berlinben túlszárnyalni: Párizs Champ-Elysees és opera, bécsi Ring.  
A terek hatalmasak és igazán impozáns a mintegy 1,5 km-en haladó út, fákkal szegélyezve, még úgy is, hogy ittlétünk alatt is (állítólag 2014 óta) keresztül-kasul felújítás volt, így a közepén a helyi BVG sárga plakátjait láttuk, ha át akartunk nézni a másik oldalra.

Azért a Branderburgi kapuig elsétáltunk, bekukkantottunk a DZ Bankba, rajtunk kívül is  szállingóztak még be turisták, nem is engedtek  a belső bejárati ajtónál tovább, de fényképezni lehetett :)

Megnéztünk a Reichstag-ot, be is ugrott egy régi fénykép Szásáról, ahogy a zöld fűben karba tett kézzel pózol az épület előtt :) 

Lesétáltunk a kormányzati negyed  híres épületéhez, a Marie-Elisabeth Lüders házhoz. Erről annyit olvastam, hogy egy nagyszabású projektnek köszönhetően épült, az év nagy részében  folyamatosan üresen áll és hogy a berliniek mosógépnek (Waschmaschine) becézik :)

Sokat fényképeztünk a hatalmas épületek hatalmas üvegtábláinak tükröződéseiben, néztük a Spreen elsikló városnéző hajókázókat és sétáltunk tovább a hídon, amikor az úton felbukkant egy Trabant karaván :).

Elsétáltunk a zsidó emlékműhöz. Nagyon furcsa volt a panelházakkal körbezárt térben a sok betonoszlop.

Ráadásul ottlétünk alatt is sok gyerek rohangált körbe-körbe az oszlopok között, bújócskáztak, vihogtak, pózoltak a kameráknak :(. 

Hamar tovább is álltunk. 

A következő megálló a Potzdamer Platz lett, ahol Zsül megcsinálta a nap képét :). 

Megnéztük a máig megmaradt fal elemeket (rágóval teljesen beterítve), a rajzot, hogy milyen irányban húzódott a fal, majd benéztünk a Sony-Center udvarába. 

Még így is igazán figyelemfelkeltő tudott lenni, hogy nem volt esti fényben :). 

Már csak a Mall of Berlin maradt, ahol minden mozgólépcső alján volt idézet egy aranytáblán. 

Egy darabig olvasgattam, amíg Zsül megunta és visszarángatott a szállásunkra aludni.

-Berlin, október 18. - csütörtök -

Berlin jó hely.

Mondtam ezt én, aki egy 100%-os sváb faluban egyedül nem voltam hajlandó megtanulni egyetlen német mondatot sem. A felmenők között az ómama csak németül beszélt, anyukám mesélte is sokat, hogy kiskoromban nekiálltam tanítani magyarra, mert el nem tudtam képzelni mi lehet vele, hogy normálisan beszélni sem tud. 

Nem vagyok túl büszke rá, mentségemre szóljon, hogy nagyobb koromban meg túl sok könyvet olvastam a II. világháborúról és valahogy a nagy hasukon fényképezőgéppel járkáló németek sem viselkedtek túl szimpatikusan.

Konkrétan lebalkánoztak, amikor a mohácsi kórházban kiderült, hogy az ellátásukat nekik is ki kell fizetni. (Hol volt akkor még az E111...) Lett is belőle csődület, botrány, igazgatói szőnyegszélre állítás (természetesen nem a külföldi betegeké), aztán persze valahogy elsímult... 

Fogalmam sincs, honnan pattanhatott ki, hogy Berlin jó hely,  de nekiálltam nézegetni filmeket, olvasgatni könyveket a témában.

Megvolt a Berlini küldetés, a Babylon Berlin (aminek vagy háromszor is nekiszaladtam, annyira nem akart tetszeni az eleje, de Berlin volt a címében, meg a szállómondat: jeder einmal in Berlin.

Aztán a Berlini nyárfák - ami aztán teljesen skandi könyv, de a cím volt annyira izgis, hogy bármit el tudtam bele képzelni (aztán nem lett belőle más, csak hogy a nyárfákat Berlinből hozták az itt letelepedni kényszerülő német katonáknak, akik ugyan elmentek, de a nyárfák maradtak-> Bynesetben.). 

Szépen lassan a történelem is kezdett kicsit világosabb lenni (teljesen kimaradt, nyugatra sem mentünk, szovjetek sem szálltak meg, Lenin sugárút sem volt a kis kb. 500 lakos falucskámban), mégis egyre érdekesebbé vált.

Aztán Zsül előállt, hogy vannak olcsó repjegyek, és ... 

:)

Rögtön jelentkeztem programfelelősnek. Elolvastam mindent, amit csak találtam "Berlin kezdőknek", 'Amit Berlinből látni kell" címmel.

Meg persze még minden mást is, ami Berlin és film és könyv : Ku'damm 56, 59, Egy berlini nő, újranéztem a Berlin felett az ég filmet, olvastam a Berlin, Alexanderplatz-ot.

6 napunk volt rá - kihasználtuk ezt az október 23-i  hosszú hétvégét: október 18-án hajnalban mentünk és 24-én jöttünk vissza.

A repülőre várva még a hangárban sikerült felkelteni egy rutinosabb berlini magyar figyelmét - el is látott minket sok-sok tanáccsal, hogy Potzdam szép, hogy a Cecilienhof a lényeg (azt pont nem terveztem bele, nem éreztem itthonról a távolságokat, de nem tűnt úgy az egész kert, hogy fél óra alatt végeznénk azért vele), hogy a Fernsehturm nem éri meg, persze ő már látta, így mondja. Vagy hogy a helyi BKV alkalmazás (berlinül BVG) nagyon jó, de figyeljünk rá, mert volt már olyan neki is, rutinos berlininek, hogy elvitte máshova, mert nem olvasta el a figyelmeztetést a vonalon. És, hogy akkor mit is akarunk megnézni? Amolyan Halászbástya, Mátyás-templom vonal? itt kicsit elveszítettem az érdeklődést az ürge beszéde irányában, inkább vártam, hogy menjünk már:).

A repülő a schönefeldi reptérre tett le, onnan is indult visszafelé - az első és utolsó napra mindenképpen ABC zónás jegyet kellett venni, Zsül fel is vetette, hogy akkor már legyen az első nap Tageskarte-s és ugorjunk ki Potzdam-ba, mert hogy ott volt a Sanssouci kert.

Az út összesen volt 1 óra 5 perc, nagyon gyorsan kiértünk, és mentünk automatát keresni. Meg is lett, aztán kiderült, hogy a papírpénzt nem szereti, 10 euróig fogadta csak el, amiből csak 1 darabunk volt, nekiálltunk kártyázni.

A vonat 20 perc alatt bent volt az Alexanderplatzon, onnan meg 2 megálló volt a Märkisches Museum, aztán meg kb. 3 lépés a szálloda :D.

Leadtuk a bőröndöket a csomagszobába és indultunk is Potzdamba - 40 km-re Berlintől.

Zsül nagyon mondta Cecilienhof-ot, de nem hagytam magam :D - a Sanssouci parkban kezdtünk :)

Ahogy leszálltunk a buszról egy hatalmas malommal találtuk szembe magunkat - még el is rebegtem, hogy ez akkor most a Moulin Rouge csak barnábban? :)

Aztán vettünk belépőjegyet - várni kellett kb. 1 órát, mire kaptunk időpontot (nagyon sokan voltak), addig nekiláttunk kicsit felfedezni a kertet.

Ami Sanssouciban nagyon tetszett:

kezdem a nevénél :) - sans souci: franciából fordítva: gondtalanul.

Az (olasz:)) útmutató 10 épületet írt a Castelli e giardini a Potsdam ismertetőbe, ezek közül sikerült is megnézni a:

- castello Sanssoucit, 

- a szélmalmot :), 

- a kínai teaházat, 

- a Neue Palais-t, amire Zsül azt mondta, hogy majdnem úgy néz ki, mint a Téli palota, csak piros, 

- a Charlottenhof-ot, 

- a római fürdőt, és a 

- Castello dell'arancierát :).

A Sanssouci palota megnézéséhez kaptunk audioguide-ot és megkérdezték milyen nyelven szeretnénk :). Ez tetszett :). Vissza is cseréltem az angolomat olaszra :D

Minden szobában találtunk egy számot, amit ha bepötyögtünk és nyomtunk enter-t, kaptunk mesét :)

A kastélyok, a park története itt megtalálható:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sanssouci

Azért a kert nem volt kicsi és a kezdeti napsütés nekiállt átváltani hideg, fagyos szeles, borult égbottá, így Cecilienhof kimaradt.

Inkább elindultunk vissza a szállodába kicsomagolni és szinte azonnal fordultam  bele az ágyba.