Esett.
Addig topogtam az ablaknál, amíg kitaláltam, hogy akkor nincs mese, meg kell nézni a gyúrószobát a hotelban, ha már ennyire reménytelen az idő.
Zsül pihent volna még, így felöltöztem és nekimentem a liftnek egyedül.
Egyik nap sikerült úgy nyomkodni a liftet, hogy valahol teljesen máshol szálltunk ki és láttam is a feliratot, de most a másik lift nyílt ki előbb lefele menet, és ott nem volt U gomb.
Meg is állt először a 4. emeleten, beugrott egy lakó, utána meg az E-n és nem volt tovább.
Elsétáltam a recepcióig, nyomomban a liftes ürgével, aki beszállt a negyediken és megkérdeztem a kislányt, hogy "where is the fitness rooom?" :) A kislány szépen, érthetően elmagyarázta, hogy az U-t nyomogassam a liftben és hogy kell hozzá szobakártya, amit mosolyogva mutogattam is neki, hogy e! :)
Aztán fordultam vissza, az ürge rohant a lifthez és sikerült neki elsőként megnyomni a 4-est, így először oda, majd csak utána tudtam visszamenni az U-val a fitnessbe.
Izgultam erősen, hogy biztos azért rohant annyira, mert átöltözik és szól a nejének aztán jönnek le hosszú tömött sorokban, így azonnal ráugrottam az egyetlen futópadra és feltekertem jó gyorsra, hogy ha lezavarnak, legalább látsszon rajta, hogy csináltam valamit :)
Nem jöttek :)
Egy szállodai munkás nézett csak be a kis terembe, ő is csak törölközőt cserélt, így szépen alakuló vörös fejjel nyomtam egészen 7 km-ig, amikor az órára nézve már eltelt 1 óra, megírtam Zsülnek, hogy menjek? Menjünk valahova? :)
Zsül lejött, benéztünk a szaunába is - hát az csodaszép volt.
Kicsit bántam, hogy eddig nem jutott eszembe, hogy lenézzek, bár az is bántott volna, ha egész nap a hotelben izzítom a fenekem és nem látunk semmit Berlinből sem.
Megszavaztuk, hogy eső ide vagy oda, elbékávézunk a lunch-koncertre.
Eleve már ez az ötlet, hogy Berlinben a Philharmoniker-ben minden kedden ingyenes lunch- koncert van - irtóra tetszett.
Láttuk az ismertetőkön, hogy nagyon sok ember gyűlik akkor össze, de gondoltuk talán, hogy esik az eső, nem akar jönni a kutya sem, bár ez már a 200-as emeletes buszon is megdőlni látszott, ahogy néztük a tömeget, akik csak nem akartak leszállni sehol.
Nagyjából kiürült a busz a Berliner Philharmoniker épületénél a Tiergarten sarkánál.
Befele menet kaptunk kis chip-et, amit 2 lépés után le is kellett adni, majd ugyanitt a földszinten volt egy elzárt rész székekkel, ahova betettek egy szúrós tekintetű német bácsit, aki csak azokat engedte leülni, akik nagyon meg tudták magyarázni, hogy miért :). (volt olyan idős kislány is, mint én, aki ülhetett :)).
Mi nem próbálkoztunk, sőt az elején voltunk annyira udvariasak, hogy megkérdeztük szabad-e fényképezni. A kisfiú - a másik biztonsági őr fekete zakóban - mondta, hogy ugyan nem, de persze nem tudnak mit csinálni, ha mégis - így ezt a kérdést próbáltuk mi is ugyanilyen rugalmasan kezelni.
Jöttek a zenészek szaxofonnal, sok poénnal (amiből az ékes német tudásomnak köszönhetően egy szót sem értettem, de mosolyogtam erősen én is).
Tetszett. :)
Fárasztó volt kicsit állni majd egy órát, és amikor már pont azon filóztam, hogy el kellene jönni ide Berlinbe lakni, mert lám milyen jó fejek az emberek, hát jött a kis izgága biztonsági őr dérrel- dúrral és tolta az orrunk alá az összegyűrögetett papírját, hogy fényképezni tilos.
Nem is fényképeztünk, ellentétben az elkerített részen a mobilos kislányokkal, akik meg de ...
Na de amúgy is vége lett, mentünk vissza a busszal vásárolgatni még otthonra pár apróságot.
Aztán az eső csak nem hagyta abba, sokáig nem is bírtuk, elmentünk inkább az Alexanderplatzra plázázni.
Reggel persze már csak a csomagolás maradt és indulás vissza.
Megint csak az Alexanderplatzon császkáltunk még picit - húzogattam a kockaköveken a jó hangos bőröndöm, aztán el kellett indulni a reptér felé.
Nagyon lefele állt a szám sarka, el tudtam volna még viselni pár napot így, mindenfele bóklászva.
A reptéren már nagyjából semmit nem tudtunk csinálni - álltunk be azonnal a sorba, aztán egy mogorva bácsi - láttuk - mindenkitől elvette a csomagját és fel kellett adni.
Amikor sorra kerültem, kiderült, hogy nekem még a helyem sem ott van, ahova a gép kisorsolt, így mutatta erősen (Deutsch? or English?), hogy akkor Zsül mögött ülök és még ablaknál, oké?
Zsül morgott erősen, de mondtam neki, hogy úgysem tudunk mit csinálni, csak azt tudjuk mondani, hogy oké, amikor is tőlem is elvette a csomagom, hogy akkor feladjuk. Hiába mondtuk, hogy muszáj? még ezt is? Muszáj volt.
Kipakoltunk mindent amit tudunk a másik kis csomagunkba és vártunk.
Aztán kifele menet rámszóltak, hogy tegyem csak le szépen a csomagom a tárolóra és anélkül mentünk tovább a létrára.
Leültem és vártam - aztán jött egy család: anyuka, lánya, fia akiket aztán össze vissza sodort az ültető algoritmus és mondták erősen Zsülnek, hogy ha nem baj, akkor üljön ő máshova, mert ők egymás mellett akarnak ülni mindenképpen.
Így aztán Zsül mellett repülhettem haza. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése