2009. június 22. hétfő
Gyalogosan Argostoli.
Első cél a világítótorony. Simán el lehet látni Lassi végéből odáig, ezért kicsit kétségbe is estünk az első lefáradásunkkor, hogy hogy lehetünk ennyire papírkutyák - már fáradunk kb. 2 óra gyaloglás után… aztán még gyalogoltunk, és még és megint…
Útközben leszólítottak, hogy csak nem svédek vagyunk (némi elkeseredés részünkről, mert hittünk a napsütötte barna bőrünknek), aztán a gyónás után kaptunk pár szót magyar-görögül egy internetről letöltött lapon, hogy okuljunk. Mindezt Oscarnál, akiről már olvastuk a beszámolók között, hogy ő itt egy híres kapcsolattartó és étteremtulaj, aki - merthogy messze van a főúttól - minden sarkon hirdeti magát szórólapokkal, amiket persze mi simán nem is vettünk észre elsőre.
Na de a célunk ugye a világítótorony. Még megálltunk egy tengerparti sziklán évek óta ottfelejthetett, kissé már rozsdásos széknél, ami igazán érdekes látványt nyújtott a háttérben sötétkék tengerrel és még sötétebb kék felhőkkel… ekkor rájöttünk, hogy ebből bizony eső lesz…
Megdöbbentünk. Ilyent – a reggeli pár csepptől eltekintve - eddig (még akkor sem, amikor még autónk is volt!) mi még itt még sose... esernyőnk sem volt, meg még reggel direkt visszafutottam átöltözni vékonyabba, merthogy meleg volt... Azért még éppen odaértünk a világítótoronyhoz, és beálltunk az oszlopok közé, és nem hittünk a szemünknek, hogy mennyire nem látunk semmit, csak a felkorbácsolt tengert, meg egy búvárt, akit nagy erőkkel dobáltak a hullámok ide-oda... aztán őt sem…
A vihar kb. negyed órán át tarthatott, amikor is tisztulni kezdett. A búvárból elővarázsolódott egy nagyon kövér nagyon öreg bácsika, mi meg inkább nekiindultunk tovább a köves úton Argostoli felé.
Útközben még átéltük, ahogy ripsz-ropsz felszárad a flaszter, és íme: ismét 30 fok lett (előtte kicsit megrázott a vihar és a szele hidege...)
Lassikán sikerült beérni végre a fővárosba, és első célunk egészségügyi okból a buszmegálló :-), majd a hattyús sétány lett, ahol jól esett kicsit megpihentetni a gyaloglástól bizsergő piskóta lábainkat. Innen már csak akkor indultunk tovább, mikor megérkeztek a repülőgépen már ismertetett mieink... Nekiiramodtunk a sétálóhídnak, ami Argostoli közepéből indult a túlparti semmibe, és persze ácsorogtunk picit a híd közepén a hídtól kicsit távolabban lévő kúpszerű obeliszknél, amiről az égvilágon semmit nem sikerült kiderítenünk... azért levideóztuk, és inkább visszafelé indultunk.
Némi erőgyűjtés gyanánt megkérdeztük a kint ácsorogó és mindenkit leszólítgató piáros éttermi macákat, hogy hol lehet kapni gyrost, majd egy kisebb kocsma asztalánál megettük, és beindultunk korzózni a máriahilfestrasszéra, amit itt görögül Lithostroto-nak ejtenek, és ahol épp sziesztáltak, mert egy árva lélek sem fényképezett rajtunk kívül. Ezután eldöngett
ünk még egy szép kis gardenba, amit amolyan népparknak használnak, és tartanak rendben a fővárosban, és amit – ahogy ott elolvastuk – egy angol tisztről neveztek el Napier-nak, aki mindezt kitalálta az amúgy kicsi szőlősdombból.
Ezek után már nagyon siettünk erőltetett menetben hegynek fel hazafelé, mert utolsó napunk lévén beruccanást, és utolsó vacsorát terveztünk Lassi-ban. Az Ionio-ban sikerült ismét kikötnünk – ismét a már megismert pincérfiúnál, aki a kérésünkre, hogy ajánljon valamit a Souvlakinkhoz – nagy mosollyal – Robolát ajánlott.
Az este igen emelkedett hangulatban telt el, annyira, hogy arra még emlékszem, hogy nem is zavart annyira, hogy lepuszilt a pincér bácsi, de hogy aztán hogyan értem haza… ?
Gyalogosan Argostoli.
Első cél a világítótorony. Simán el lehet látni Lassi végéből odáig, ezért kicsit kétségbe is estünk az első lefáradásunkkor, hogy hogy lehetünk ennyire papírkutyák - már fáradunk kb. 2 óra gyaloglás után… aztán még gyalogoltunk, és még és megint…
Útközben leszólítottak, hogy csak nem svédek vagyunk (némi elkeseredés részünkről, mert hittünk a napsütötte barna bőrünknek), aztán a gyónás után kaptunk pár szót magyar-görögül egy internetről letöltött lapon, hogy okuljunk. Mindezt Oscarnál, akiről már olvastuk a beszámolók között, hogy ő itt egy híres kapcsolattartó és étteremtulaj, aki - merthogy messze van a főúttól - minden sarkon hirdeti magát szórólapokkal, amiket persze mi simán nem is vettünk észre elsőre.
Na de a célunk ugye a világítótorony. Még megálltunk egy tengerparti sziklán évek óta ottfelejthetett, kissé már rozsdásos széknél, ami igazán érdekes látványt nyújtott a háttérben sötétkék tengerrel és még sötétebb kék felhőkkel… ekkor rájöttünk, hogy ebből bizony eső lesz…
Megdöbbentünk. Ilyent – a reggeli pár csepptől eltekintve - eddig (még akkor sem, amikor még autónk is volt!) mi még itt még sose... esernyőnk sem volt, meg még reggel direkt visszafutottam átöltözni vékonyabba, merthogy meleg volt... Azért még éppen odaértünk a világítótoronyhoz, és beálltunk az oszlopok közé, és nem hittünk a szemünknek, hogy mennyire nem látunk semmit, csak a felkorbácsolt tengert, meg egy búvárt, akit nagy erőkkel dobáltak a hullámok ide-oda... aztán őt sem…
A vihar kb. negyed órán át tarthatott, amikor is tisztulni kezdett. A búvárból elővarázsolódott egy nagyon kövér nagyon öreg bácsika, mi meg inkább nekiindultunk tovább a köves úton Argostoli felé.
Útközben még átéltük, ahogy ripsz-ropsz felszárad a flaszter, és íme: ismét 30 fok lett (előtte kicsit megrázott a vihar és a szele hidege...)
Lassikán sikerült beérni végre a fővárosba, és első célunk egészségügyi okból a buszmegálló :-), majd a hattyús sétány lett, ahol jól esett kicsit megpihentetni a gyaloglástól bizsergő piskóta lábainkat. Innen már csak akkor indultunk tovább, mikor megérkeztek a repülőgépen már ismertetett mieink... Nekiiramodtunk a sétálóhídnak, ami Argostoli közepéből indult a túlparti semmibe, és persze ácsorogtunk picit a híd közepén a hídtól kicsit távolabban lévő kúpszerű obeliszknél, amiről az égvilágon semmit nem sikerült kiderítenünk... azért levideóztuk, és inkább visszafelé indultunk.
Némi erőgyűjtés gyanánt megkérdeztük a kint ácsorogó és mindenkit leszólítgató piáros éttermi macákat, hogy hol lehet kapni gyrost, majd egy kisebb kocsma asztalánál megettük, és beindultunk korzózni a máriahilfestrasszéra, amit itt görögül Lithostroto-nak ejtenek, és ahol épp sziesztáltak, mert egy árva lélek sem fényképezett rajtunk kívül. Ezután eldöngett
ünk még egy szép kis gardenba, amit amolyan népparknak használnak, és tartanak rendben a fővárosban, és amit – ahogy ott elolvastuk – egy angol tisztről neveztek el Napier-nak, aki mindezt kitalálta az amúgy kicsi szőlősdombból.Ezek után már nagyon siettünk erőltetett menetben hegynek fel hazafelé, mert utolsó napunk lévén beruccanást, és utolsó vacsorát terveztünk Lassi-ban. Az Ionio-ban sikerült ismét kikötnünk – ismét a már megismert pincérfiúnál, aki a kérésünkre, hogy ajánljon valamit a Souvlakinkhoz – nagy mosollyal – Robolát ajánlott.
Az este igen emelkedett hangulatban telt el, annyira, hogy arra még emlékszem, hogy nem is zavart annyira, hogy lepuszilt a pincér bácsi, de hogy aztán hogyan értem haza… ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése