Csak Zsül miatt olvastam el (a magyar kortárs írók nekem kb. olyanok, mint a kortárs celebek - jobb elkerülni őket (kivéve Spiró! :)).
De ez a rész tetszett:
"Bandula – a jog- és államtudomány doktora – a háború alatt miniszteri tanácsos volt, és tulajdonosa egy négyemeletes bérháznak. A második emeleten háromszobás lakásban lakott anyjával és feleségével. A jobboldali irányzatnak csak annyiban engedett, hogy mint háziúr egy zsidó halárusnak és egy csípőficamos, kommunistagyanús gépírónőnek felmondott, titokban azonban pénzzel és másik lakással kárpótolta őket. Hivatalában nem politizált, aggasztó statisztikai adatokat megnyugtatóbb csoportokba vont össze; szerette ezt a munkát, és hallgatott, amikor hivatali társai a szövetséges hatalmak erkölcsi és műszaki felkészültségét lekicsinyelték. Kissé mulyának tette magát, és olyan szerényen állt felvilágosításaival sokat szereplő főnökeinek rendelkezésére, hogy szívesen sorolták magasabb rangosztályba. Kollégái rábízták különvéleményeiket és házasságtöréseik fordulatait, Bandula pedig együttérzően és valami többlettudást sejtetve mosolygott és bólogatott.
Amíg anyja élt, hazajövet az ő szobájába lépett be először, kezet csókolt, és elmesélte, mivel
töltötte napját a miniszter. Kicsit hazudott, hogy szórakoztassa anyját. Feleségét csak ezután
üdvözölhette. A felületes álmú öregasszony, ha éjjelenként ágycsikorgást hallott szobájukból, súlyos lépteivel becammogott a fiatalokhoz, botjával a paplanukra csapott, és azt mondta: „Mára ebből elég! Endre, kérem! Magának helyt kell állnia holnap a hivatalában. Szíveskedjék erre is gondolni! Igen?”
„Igenis, mama”, hangzott a sötétből. „És maga, Piroska? Nem hallottam a szavát.” Menye, akinek Borbála volt a neve, ezúttal is megadta magát: „Igenis, mama.” Az öregasszony, megenyhülve, nyugodalmas jó éjszakát kívánt, és botjával ütögetve a bútorok lábát, visszagomolygott kivilágított, tükrös ágymennyezete alá, ahonnan éjszakánként farkasszemet nézett önmagával.
Született egy kislányuk is, Bandula négykézláb ugatott, hogy megnevettesse, felesége reggelenként vastagodó, meztelen testéhez szorongatta, másfél éven át nem volt egyéb beszédtárgyuk, mint apró, rejtelmes megnyilatkozásai; az ostrom alatt nagyanyja fölvitte levegőzni a porolóudvarra, egy alacsonyan szálló vadászgép mindkettejüket legéppuskázta.
Vonításával Bandula kínpadra feszítette az óvóhely lakóit; felesége elhomályosult tudattal ringatta a kislány hulláját, s nem engedte eltemetni, míg álmában ki nem vették a kezéből. Bandula ettől a naptól fogva megnövesztette vörhenyes szakállát, felesége pedig hónapokig nem volt hajlandó más ruhát felvenni, mint azt, amelyben utoljára magához ölelhette a gyermekét. A kislány eltűntével nem volt miről beszélniök egymással, a tunya szemlélődésnek külön-külön adták át magukat, lakásuk, tárgyaik elvadulását sérthetetlen közönnyel helyben hagyták. Várakozásmentes ideiglenesség terült az életükre.
A háború után a szakállas Bandulát mint a letűnt rendszer kiszolgálóját elbocsátották állásából.
Házukat államosították, lakásuk két szobájába társbérlőket telepítettek, később az egyik társbérlő, akinek másodunokatestvére a lakáshivatal iktatórészlegében dolgozott, kiigényelte a fürdőszobájukat is. Bandula fellebbezett, mire a társbérlő, egykori nyilas fogtechnikus, feljelentette őt ékszerrejtegetésért és külföldi rádióadásból származó rémhírek terjesztéséért. Bandulát egy évre internálták, anyja gyűrűit és melltűit elkobozták. A tábor egyik őre szeretett kötekedni vele, hellyel kínálta, s ha leült, szemtelenségéért, ha felállt, parancsmegszegésért pofon vágta. Bandula hibbant elmével tért haza.
Bebörtönzése előtt téglahordó segédmunkásként dolgozott, utána azonban nem kívánt elhelyezkedni. Bútorokkal teletömött szobájukban gubbaszkodott, szép időben is csukott ablak mögül nézte a lenti piactér eseménytelen történéseit, félt utcára menni, s ha mégis muszáj volt, tárcájában orvosi igazolványt hordott, amely szkizofréniáját tanúsította. Mikor az eladnivalóknak végére jutottak,munka után nézett. Több helyen felfogadták, de ha aluszékony piszmogása miatt rászóltak, ő megrettenve kikérte a munkakönyvét. Végül is lemondott a kötött állásról. Verseket írt kislánya haláláról, feleségével írógépen lemásoltatta, s zöld szemüveggel, fehér bottal eszpresszókban, népbüfékben árulta őket. Nem szólt a vendégekhez, csak meglengette orruk előtt a verset, és kihúzott zsebéből egy táblácskát, amelyen ez állt: „Támogassák a szegény hadirokkantat. Költeményeinek ára 1 forint.” Volt, aki két forintot adott, a többség egyet sem.
Szerette ezt a munkát, bekóborolta a várost, zöld szemüvege mögül leltárba vette kopár életét, s a könnyen szerzett pénzből rászokott az ivásra. Ízüknél jobban esett neki az italok gőze, ha a kellő szesznyomás beállott, úgy érezte, minden tökéletesen egyre megy, közömbös, hogy az ember miniszteri tanácsos vagy kéregető, hogy szivarfüstillatú vörösbársony-karosszékből vagy egy ecetszagú boroshordó tetejéről szemléli embertársait, akik többnyire félelmetesek és kiszámíthatatlan haragúak.
Gyakran már reggel berúgott, verseivel az eszpresszókban támolyogva felborította a székeket, a
felszolgálónők ráuntak, kilökdösték, néha rendőr pofozta meg – hiába mutatta céduláját – egy
szomszédos kapualjban. Egyszer térden rúgták, sajgása csak lohadt, de nem szűnt meg. Attól fogva bicegve járt; kellemes volt rászoknia, előbb csak kevéssel, később jóval nagyobbakat zökkent a kelleténél. Feleségével együtt időnként koplaltak, ilyenkor igyekezett italszámláját a lehetőségig lecsökkenteni. Talponállókban sündörgött, s ha észrevette, hogy valamelyik vendég árnyékszékre menve félig telt poharát az ivópolcon hagyja, óvatosan kihörpintette, ami benne maradt, és elpárolgott.
Előfordult, hogy az utcán kapták el, a háta megetti trappogásból érezte, szomorú percek következnek,s ettől elérzékenyült. Jobbjával tarkóját, baljával arcát takarta el, és vékony sírásra fakadt. Támadói arra számítottak, hogy tagad, lepocskondiázza őket, vagy elfut. Alázatától meglepődtek, becsületből egyszer-kétszer beléöklöztek, megállapították, hogy „golyós az öreg”, s útjára eresztették, néha azonban még vissza is hívták, és fizettek neki egy nagyfröccsöt.
Banduláné kitanulta a gyors-gépírást, állást kapott. Ezenkívül még egy esemény történt életében: belépett egy újonnan alapított vallásos szektába, a „Vezeklő Isten Gyülekezetébe”. Jólesett tudnia, hogy a gyülekezetnek mindössze kétszáz tagja van a világon, s azok is mind ismerik egymást. Vezetőjük egy örökké izzadó ösztövér, golyvás férfiú volt, három gyermekével és harmóniumával egy öregasszony üzlethelyiségében lakott ágybérlőként, s a rákkórház hullakamrájában dolgozott, mint segédboncnok. Hívei időnként munkahelyén keresték fel az embernagyságú hűtőtepsik, a szétaprított,lekopaszított, a márványasztalról lelógó lábú-karú roncsaléktestek között, s itt érthetőbb volt, amit a boncnok közös hitük szokatlan parancsairól mondott.
„Úgy élj, mintha még éjfél előtt meg kellene halnod”, vallotta alaptétel gyanánt. Semmire sem
mondta, hogy „tilos”, csak azt, hogy „fölösleges”; s ennek a szónak vérmaszatos, gumikesztyűs kezének széles kaszálásával adott különös nyomatékot. Ha a hívek – kis sejtekbe szerveződve –
négyesével-ötösével összejöttek, elmondták egymásnak, hogy milyen veszendő mindaz, amiért mások törik-sanyargatják magukat és egymást. A lét fundamentuma Isten szenvedése, az emberek pedig –képes szóval – Isten verítékcsöppjei, hangoztatták. Halálunkban ő vezekel a teremtés szemmel látható tökéletlenségeiért; életen túli jutalmunk pedig – az ő megszenvedett diadala – a zúgó és fényes semmiség, a boldog alaktalanság, az önmaga csendjével teljes pihenés. Segítenünk kell, biztatták egymást, a szenvedő Istennek, még életünkben kioldódva pályánk rögös alakzataiból, mindenből, ami görcsös, erőszakos és romlékony, az emberi büszkeség minden vonaglásából. A gyülekezet hívei nevettek a politikán, kerülték a nyomtatott betűt, kényelmes, de csúnya göncökben jártak, sokat énekeltek, egymással ötletszerűen szeretkeztek, s bár majszolgatva és figyelmetlenül, de meglehetősen sokat ettek.
Banduláné, az egykori főszolgabíró leánya, révedezve és vontatottan végezte munkáját,
nemegyszer elgondolkozott, miközben főnöke levelet diktált neki, s egész szókapcsolatokat kifelejtve ereszkedett vissza az érdektelen közlések mezejére. Vastag térdén kétujjnyi csíkban lefutott szemű harisnyával közlekedett, pulóvere rendszerint fölhúzódott az oldalán, s látni engedte sárguló, szalonnás testét. A politikai gyűléseken földimogyorót rágcsált, nemegyszer ülve maradt, mikor a többiek fölállva éljeneztek, s ha felelősségre vonták emiatt, mosolyogva bevallotta, hogy nem figyelt oda. Főnökének köszönhette, hogy néhány éven át mégis eltűrték jelenlétét, az ő különmunkáit gépelte nevetségesen alacsony órabérért délutánonként, mikor a többiek már hazamentek."
A többi ugyanaz, ami van.
A hely picike (de aranyos) és a kávé isteni :)
de hogy a gyerekek is ezt nézik????? az azért nemsemmi ... 
Kicsit elkeseredtem, elraktam a fényképezőt és tapsoltam mindenkinek aki csak jött. Azért az tényleg tiszteletet érdemel, hogy eddig lefutottak 33 km-t.... 
A nyár valahogy teljesen elment versenyek nélkül - meleg is volt, időnként még a sziget is elég volt, aztán kiírták, hogy BB24 folyt.köv. és hogy szeptember 21. Addig addig motoszkált a fejemben, amíg megfűztem Zsül haverját, hogy volna e kedve váltóban... és, mert Zsül haverjai egytől egyig tökrendik, így esett, hogy kicsit bele sem gondolva, már fent is volt a "Füstőlő Talpak" formáció a rajtlistában a benevezettek között. Kezdődhetett az izgalom. A rákészülés meg valahogy elmaradt: külföldi szabadság, köhögéses, orrfújásos nyavalyák, egyéb idegeskedések a mellékállásban. 
Zsül be is mondatta a nevem, így aztán vigyorogtam, mint a vadalma egészen a vízig, amikor nagyon gyorsan le kellett ülni valahova, mert olyan szédülés lett, amilyen még soha :)
Este aztán muszáj volt ünnepelni, amire adott volt a szüreti fesztivál :). Még mindig nagyon tetszik a sok sok ember, ahogy járkál a városban az üvegpoharával és kóstolgatják a borokat :) Tegnap stratégiával indultunk neki, hogy kóstolunk egy fuxlit, amiből az lett, hogy ahány fuxlist láttunk mind végigkóstoltuk :) Kellett is enni lángost, és még így is lett éjfél felé olyan duhaj hangulat, hogy úgy kellett a hegynek nekifutni hazafele vele :)
Utolsó nap reggelére ébredtünk és mert annyira azért nem akaródzott hazamenni, így elmentünk még Admont-ba is. Irtószép könyvtárt néztünk ki az interneten és bár németül majdnem 1 szót sem tudok megbeszéltük, hogy az öreg könyvek illatáért is megérné megnézni. 
Ezen a részen a sok sok papi palást, kesztyű, egyéb drágaköves kiegészítők mellett találtam meg a nap legjobb részét: a Strechau vár mennyasszonyát. 
A mai terv szerinti irány - Schladming. Gondoltunk sétálunk egy kényelmeset a városban, aztán ha legfeljebb lesz jó idő elmegyünk egy túrára a város melletti patak nyomvonalán. 
Utána Zsül kicsit megnézte a Jégpalotát - ha már ott voltunk. Nekem a tükörjégen a futócipőm nem hagyott más választást mint passzolni a dolgot, viszont videót azt kértem :)
És mert ugye én is másként bánnék egy rakat szabadulólevelessel, mint egy kisebb darab nővel, hát... 
Mert Zsül picit belendült, hát lenéztünk Szárszóra retro diszkózni :). 
