"32/3/31. Este megsétáltattam Frieda kutyáját. Virgonc fekete jószág, a művész után Arpnak keresztelve. Dadaista.
Az utca kihalt volt. Mindenfelé köd, szinte azt sem láttam merre járok. Talán esett is, de olyan finom csöppökben, mint a gőz. Úgy éreztem, már nem is a földön vagyok, a felhőkön lépdelek.
Egy utcalámpa felé tartottunk, amikor hirtelen valami felfénylett, megcsillant a homályban. Pontokból álló világ, a megtörő fény százmillió pontja. Nagyon furcsa, nagyon gyönyörű ködszobrok. Apr szimatolva rángatta a pórázt.
Továbbsétáltunk, a háztömb végéhez értünk, befordultunk a sarkon. Újabb utcalámpa, és akkor, ahogy egy pillanatra megálltam, amíg Arp felemeli a lábát, valamin megakadt a tekintetem. Izzás a járdán, az árnyak közül pislákoló ragyogás. Kékes árnyalata volt, mélykék, mint Frieda szemének kékje. Leguggoltam, hogy jobban megnézzem, és láttam, hogy egy kő, talán valami ékkő. Holdkő, véltem, vagy zafír, vagy csak egy darab metszett üveg.
Elég kicsi volt, lehetett gyűrű, elveszett fülbevaló, vagy egy medál, ami nyakláncról vagy karkötőről esett le. Az első gondolatom az volt, hogy Frieda unokahúgának adom, Dorotheának, Fred négyéves lányának.
A kis Dotty. Gyakran eljön. Szereti a nagyanyját, szeret játszani Arppal, szereti Friedát. Elbűvölő manócska, odavan a csecsebecsékért és a bizsukért, állandóan elképzelt ruhákba öltözik. Azt gondoltam magamban: Dottynak adom a követ.
Fel akartam venni, de abban a pillanatban, hogy ujjaim hozzáértek, rájöttem, hogy nem az, aminek látszik. Puha volt, érintésemre szétmállott, nedves- nyálkás trutyivá omlott.
Amit én kőnek néztem, csak emberi köpet volt. Egy járókelő a szája tartalmát a járdára ürítette, a nyál meg golyóvá gömbölyödött, egy sima, de buborékos felületű gömbbé. A rajta átsugárzó fénytől, és attól, hogy a tükröződő fény izzó kékre színezte, kemény, tömör tárgynak látszott.
Ahogy ráébredtem a tévedésemre, visszarántottam a kezem, mintha megégettem volna. Émelyegtem, hatalmába kerített az undor. Az ujjaimra nyál ragadt. Ha az ember sajátja, akkor talán nem olyan rossz, de ha egy idegen szájából való, az förtelem.
Elővettem a zsebkendőmet, és letörölgettem, amennyire tudtam. Aztán amikor végeztem nem volt szívem a zsebkendőt visszatenni a zsebembe - magamtól messzire eltartva vittem az utca végéig, és bedobtam az első utamba akadó szemetesbe."
Az utca kihalt volt. Mindenfelé köd, szinte azt sem láttam merre járok. Talán esett is, de olyan finom csöppökben, mint a gőz. Úgy éreztem, már nem is a földön vagyok, a felhőkön lépdelek.
Egy utcalámpa felé tartottunk, amikor hirtelen valami felfénylett, megcsillant a homályban. Pontokból álló világ, a megtörő fény százmillió pontja. Nagyon furcsa, nagyon gyönyörű ködszobrok. Apr szimatolva rángatta a pórázt.
Továbbsétáltunk, a háztömb végéhez értünk, befordultunk a sarkon. Újabb utcalámpa, és akkor, ahogy egy pillanatra megálltam, amíg Arp felemeli a lábát, valamin megakadt a tekintetem. Izzás a járdán, az árnyak közül pislákoló ragyogás. Kékes árnyalata volt, mélykék, mint Frieda szemének kékje. Leguggoltam, hogy jobban megnézzem, és láttam, hogy egy kő, talán valami ékkő. Holdkő, véltem, vagy zafír, vagy csak egy darab metszett üveg.
Elég kicsi volt, lehetett gyűrű, elveszett fülbevaló, vagy egy medál, ami nyakláncról vagy karkötőről esett le. Az első gondolatom az volt, hogy Frieda unokahúgának adom, Dorotheának, Fred négyéves lányának.
A kis Dotty. Gyakran eljön. Szereti a nagyanyját, szeret játszani Arppal, szereti Friedát. Elbűvölő manócska, odavan a csecsebecsékért és a bizsukért, állandóan elképzelt ruhákba öltözik. Azt gondoltam magamban: Dottynak adom a követ.
Fel akartam venni, de abban a pillanatban, hogy ujjaim hozzáértek, rájöttem, hogy nem az, aminek látszik. Puha volt, érintésemre szétmállott, nedves- nyálkás trutyivá omlott.
Amit én kőnek néztem, csak emberi köpet volt. Egy járókelő a szája tartalmát a járdára ürítette, a nyál meg golyóvá gömbölyödött, egy sima, de buborékos felületű gömbbé. A rajta átsugárzó fénytől, és attól, hogy a tükröződő fény izzó kékre színezte, kemény, tömör tárgynak látszott.
Ahogy ráébredtem a tévedésemre, visszarántottam a kezem, mintha megégettem volna. Émelyegtem, hatalmába kerített az undor. Az ujjaimra nyál ragadt. Ha az ember sajátja, akkor talán nem olyan rossz, de ha egy idegen szájából való, az förtelem.
Elővettem a zsebkendőmet, és letörölgettem, amennyire tudtam. Aztán amikor végeztem nem volt szívem a zsebkendőt visszatenni a zsebembe - magamtól messzire eltartva vittem az utca végéig, és bedobtam az első utamba akadó szemetesbe."
//Paul Auster: Az illúziók könyve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése