Július 30. szerda
Reggel bevásároltam a közeli szupermarketben, és kiálltam az útra stoppolni. A kilépési úton felvett egy néger, akit várt otthon a felesége és négy szép gyermeke, így mondta. Elvitt egy darabig, de nem túl messze. Aztán egy középkorú férfi állt meg. Egy kis történet is kikerekedett ebből a találkozásból: csak most találkoztunk, a neve Jean-Claude. Mint technikus dolgozott a repülőtéren, Bordeaux-ban és Arcachonban élt. Minden nap ingázott oda-vissza.
- Ön talán Jean-Claude Van Damme? a Művész?
Nevetett. Viccesnek találta, és úgy látszik nagyon tetszett neki. Az úton végig fecsegett valamit, aztán amikor megérkeztünk Arcachonba akart venni nekem egy kis francia bort. Először megállt egy kávézóban, aztán megállt egy pár kempingben,de ezek is elég drágák voltak (17 euró), így aztán nem akartam ottmaradni, mondván, hogy akkor inkább alszom a tengerparton. Megálltunk egy másik kávézóban, ahol bort rendelt. Azt kérdezte:
- Nem fél tőle, hogy a rendőrség beviszi estére, ha az erdőkben csövezik?
- Dehogy, minden rendben lesz.
- Gondolom már elvitték pár körre.
Aztán úgy döntött, hogy levisz az óceánhoz. Míg mentünk lefelé Jean-Claude mesélni kezdett:
- Az ott egy benzinkút. A legutóbb elsüllyedt tartályhajóból- úgy hívták,hogy: "Prestige", na onnan szivattyúzzák fel az olajat.
Aztán leértünk. Azokat hatalmas hullámokat, amelyekbe bemerültünk és vergődtünk! ,olyan volt, mint egy mosógép. Felejthetetlen. Azonban nyomokban még mindig volt valami "benzin" (olyasmi, mint egy viszkózus krém) a vizben, ami kicsit kiakasztott, mert a lemosása- mint kiderült meglehetősen nehéz: ez a szar csak elkenődött, nem tudtam ledörzsölni. Aztán valahogy a homokkal és a kövekkel sikerült végül.
Utána Jean-Claude meghívott egy kávéházba, ahol a nem túl sok, de ízletes vacsora őszintén szólva jólesett. Megállapodtunk, hogy a pótkocsiban alszom, amely a háza udvarán állt.
Július 31. csütörtök
Reggel Jean-Claude hazahajtott Bordeaux-ba, közvetlenül a kijárat felé vezető úton a Földközi-tenger felé. Itt elváltunk.
Eleinte meghatott Jean-Claude jósága irányomban, aztán rájöttem: Jean-Claude még soha nem látott oroszt, izgalmas lehetett neki velem. Én voltam számára a csoda.
Ráálltam az útra és direkt megnéztem: túl van az autópályán. Nekiálltam stoppolni, de senki nem állt meg. Ismét közelít a rendőrség, úgy tűnik, ugyanaz történik, mint legútóbb:
- Mutasd az útleveled ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? ..
Felajánlották, hogy elvisznek egy lejáróig. Ha ellenkeznék, egyikük megígérte, hogy úgy bevarr, mint a pinty és a kezemen megmutatta, hogyan fog megbilincselni. Meggyőzőtt. Intettem, hogy mindent megértettem.
Aztán elmentek. Egy idő után felvett egy fiatal srác, - fülbevaló volt a szemöldökében - elvitt Langone-ba. Aztán egy a szakállas autójában ültem,akinek színes szivar volt a szájában. Montauig vitt. Az úton, miközben vittek az autóban, sikerült elolvasni az útikönyvem. Toulouse-ba érve, mielőtt elértük volna a körgyűrűt, kiszálltam, és kicsit kiakadtam: nagyon szerencsétlen helyen tettek ki, így elhatároztam, hogy kitérőt teszek a városfelé és megyek még 12 mérföldet (a térképen ez icipici - mintegy 1 centiméteres csík volt :). Elértem a körgyűrű lejáratát (a másik oldalon már látszott a város), de már elég késő este volt, így inkább az erdőben töltöttem az éjszakát.
Augusztus 1., péntek
Úgy látszik, csak tegnap volt olyan, hogy nem állt meg egy autó sem, vagyis inkább nagyon ritkán, mert ma - ez az én napom. Már kora reggel elmentem az autópálya felé és szinte azonnal felvett egy fiatalember, amúgy üzletember, akivel irtó gyorsan szágudoztunk a Földközi-tenger, vagyis a kisváros Port Lecato felé. Egész úton csak angolul tudtam beszélni, elég érdekes volt.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, rögtön a parton találtam magam, és itt is maradtam egész nap. Úsztam a tengerben, és sokat napoztam. A hőmérséklet 40 fok körül volt, és mert egész nap a napon lógtam- nem számított a holnap!, hát estére az egész testem égett, és olyan lettem, mint egy sültkolbász. Küldtem haza e-mail, hogy azért ne aggódjanak miattam.
Naplemente után, az összes táborozó elment, és egyedül töltöttem az egész éjszakát a tengerparton, egy csendes helyen, a bokrok között. Nagyon szép volt a naplemente, és a napfelkelte sem volt semmi: amikor az első hajnal első sugarai megjelentek a tenger fölött, majd a szemem előtt megjelent a nap pereme, mely nőtt és csak egyre nőtt, amíg akkora nem lett, mint egy bakelitlemez. Hát ezt nem lehet leírni - ezt látni kell.
Augusztus 2., szombat Reggel kiálltam az autópályára, azzal a szándékkal, hogy elmegyek Frankfurtba. Fél óra álldogálás után leállt egy autó, majd elvitt Montpellierbe. Egy férfi és egy nő ült az autóban, mind a ketten negyven év alattiak.A nő: Christina elég kielégítően beszélt oroszul. 15 évvel ezelőtt a francia nagykövetségen dolgozott Moszkvában. Most mentek a börtönből szabaduló barátja, José Bové elé (Ő az a francia mezőgazdász, aki küzdött a genetikailag módosított élőlényekből készített élelmiszerek, takarmányok felhasználása és terjesztése ellen. Hírnevét 1999-ben, a Millau nevű településen épülő McDonald's gyorsétterem jelképes lerombolásával szerezte. ), és leültették politikai okokból. Néhány évvel ezelőtt mindannyian együtt ültek a börtönben és támogatták a palesztin vezetőt Jasszer Arafat-ot Izraelben. Világossá vált előttem, hogy ezek az emberek elég képzettek, és hűek az elveikhez egész életükben.
Elértük Montpelliert, aztán kiszálltam, hogy bemenjek a városba. Elhibáztam. Elég szerencsétlen helyzetben szálltam ki az autóból, és azt hittem a helyes irányba indultam, de pont nem. Vissza kellett mennem egészen a portálig, ahol befizették az autópályadíjat. Korlátokkal voltak elkerítve, mert a személygépkocsiknak ezen a helyen meg kell állniuk, így aztán itt könnyebben találtam autót, ami elvihetett. Némi álldogálás után kiszúrtam az "autómat". A sofőr férfi, román, Paulnak hívták, aki Spanyolországból utazott Romániába. Tudott spanyolul és románul, és értett oroszul és angolul is. Alig tudtam megértetni vele, hogy nekem a helyes irányban a következő városka Orange, de még jó, hogy én értettem, hogy ő Olaszországon és Ausztrián át fog menni. Valójában bármelyik irány jó volt nekem, csak innen már el akartam menni. Elég volt már ebből a + 40 fokból, az izzadásból, hogy folyamatosan csak ittam, és estére már a fejem is állandóan zúgott. Nem is igazán érdekelt, hogy, milyen útvonalon megy, gondoltam úgy sem ülök sokáig a kocsiban. Az úton rájöttem, hogy Paul nem megy be Orange-ba, hanem átvág Marseille-n, majd jön Milánó, Velence, Bécs aztán indul Romániába. Elhatároztam, hogy elmegyek vele Bécsbe. Paulnak nem volt ellenvetése.
Marseille-ben megálltunk egy kicsit. Ez a település egyébként nagyon szép. Valahol Nizza közelében töltöttük az éjszakát a benzinkútnál.
Reggel bevásároltam a közeli szupermarketben, és kiálltam az útra stoppolni. A kilépési úton felvett egy néger, akit várt otthon a felesége és négy szép gyermeke, így mondta. Elvitt egy darabig, de nem túl messze. Aztán egy középkorú férfi állt meg. Egy kis történet is kikerekedett ebből a találkozásból: csak most találkoztunk, a neve Jean-Claude. Mint technikus dolgozott a repülőtéren, Bordeaux-ban és Arcachonban élt. Minden nap ingázott oda-vissza.
- Ön talán Jean-Claude Van Damme? a Művész?
Nevetett. Viccesnek találta, és úgy látszik nagyon tetszett neki. Az úton végig fecsegett valamit, aztán amikor megérkeztünk Arcachonba akart venni nekem egy kis francia bort. Először megállt egy kávézóban, aztán megállt egy pár kempingben,de ezek is elég drágák voltak (17 euró), így aztán nem akartam ottmaradni, mondván, hogy akkor inkább alszom a tengerparton. Megálltunk egy másik kávézóban, ahol bort rendelt. Azt kérdezte:
- Nem fél tőle, hogy a rendőrség beviszi estére, ha az erdőkben csövezik?
- Dehogy, minden rendben lesz.
- Gondolom már elvitték pár körre.
Aztán úgy döntött, hogy levisz az óceánhoz. Míg mentünk lefelé Jean-Claude mesélni kezdett:
- Az ott egy benzinkút. A legutóbb elsüllyedt tartályhajóból- úgy hívták,hogy: "Prestige", na onnan szivattyúzzák fel az olajat.
Aztán leértünk. Azokat hatalmas hullámokat, amelyekbe bemerültünk és vergődtünk! ,olyan volt, mint egy mosógép. Felejthetetlen. Azonban nyomokban még mindig volt valami "benzin" (olyasmi, mint egy viszkózus krém) a vizben, ami kicsit kiakasztott, mert a lemosása- mint kiderült meglehetősen nehéz: ez a szar csak elkenődött, nem tudtam ledörzsölni. Aztán valahogy a homokkal és a kövekkel sikerült végül.
Utána Jean-Claude meghívott egy kávéházba, ahol a nem túl sok, de ízletes vacsora őszintén szólva jólesett. Megállapodtunk, hogy a pótkocsiban alszom, amely a háza udvarán állt.
Július 31. csütörtök
Reggel Jean-Claude hazahajtott Bordeaux-ba, közvetlenül a kijárat felé vezető úton a Földközi-tenger felé. Itt elváltunk.
Eleinte meghatott Jean-Claude jósága irányomban, aztán rájöttem: Jean-Claude még soha nem látott oroszt, izgalmas lehetett neki velem. Én voltam számára a csoda.
Ráálltam az útra és direkt megnéztem: túl van az autópályán. Nekiálltam stoppolni, de senki nem állt meg. Ismét közelít a rendőrség, úgy tűnik, ugyanaz történik, mint legútóbb:
- Mutasd az útleveled ... Ki vagy? .. Honnan? .. Hova? .. Milyen célból? ..
Felajánlották, hogy elvisznek egy lejáróig. Ha ellenkeznék, egyikük megígérte, hogy úgy bevarr, mint a pinty és a kezemen megmutatta, hogyan fog megbilincselni. Meggyőzőtt. Intettem, hogy mindent megértettem.
Aztán elmentek. Egy idő után felvett egy fiatal srác, - fülbevaló volt a szemöldökében - elvitt Langone-ba. Aztán egy a szakállas autójában ültem,akinek színes szivar volt a szájában. Montauig vitt. Az úton, miközben vittek az autóban, sikerült elolvasni az útikönyvem. Toulouse-ba érve, mielőtt elértük volna a körgyűrűt, kiszálltam, és kicsit kiakadtam: nagyon szerencsétlen helyen tettek ki, így elhatároztam, hogy kitérőt teszek a városfelé és megyek még 12 mérföldet (a térképen ez icipici - mintegy 1 centiméteres csík volt :). Elértem a körgyűrű lejáratát (a másik oldalon már látszott a város), de már elég késő este volt, így inkább az erdőben töltöttem az éjszakát.
Augusztus 1., péntek
Úgy látszik, csak tegnap volt olyan, hogy nem állt meg egy autó sem, vagyis inkább nagyon ritkán, mert ma - ez az én napom. Már kora reggel elmentem az autópálya felé és szinte azonnal felvett egy fiatalember, amúgy üzletember, akivel irtó gyorsan szágudoztunk a Földközi-tenger, vagyis a kisváros Port Lecato felé. Egész úton csak angolul tudtam beszélni, elég érdekes volt.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, rögtön a parton találtam magam, és itt is maradtam egész nap. Úsztam a tengerben, és sokat napoztam. A hőmérséklet 40 fok körül volt, és mert egész nap a napon lógtam- nem számított a holnap!, hát estére az egész testem égett, és olyan lettem, mint egy sültkolbász. Küldtem haza e-mail, hogy azért ne aggódjanak miattam.
Naplemente után, az összes táborozó elment, és egyedül töltöttem az egész éjszakát a tengerparton, egy csendes helyen, a bokrok között. Nagyon szép volt a naplemente, és a napfelkelte sem volt semmi: amikor az első hajnal első sugarai megjelentek a tenger fölött, majd a szemem előtt megjelent a nap pereme, mely nőtt és csak egyre nőtt, amíg akkora nem lett, mint egy bakelitlemez. Hát ezt nem lehet leírni - ezt látni kell.
Augusztus 2., szombat Reggel kiálltam az autópályára, azzal a szándékkal, hogy elmegyek Frankfurtba. Fél óra álldogálás után leállt egy autó, majd elvitt Montpellierbe. Egy férfi és egy nő ült az autóban, mind a ketten negyven év alattiak.A nő: Christina elég kielégítően beszélt oroszul. 15 évvel ezelőtt a francia nagykövetségen dolgozott Moszkvában. Most mentek a börtönből szabaduló barátja, José Bové elé (Ő az a francia mezőgazdász, aki küzdött a genetikailag módosított élőlényekből készített élelmiszerek, takarmányok felhasználása és terjesztése ellen. Hírnevét 1999-ben, a Millau nevű településen épülő McDonald's gyorsétterem jelképes lerombolásával szerezte. ), és leültették politikai okokból. Néhány évvel ezelőtt mindannyian együtt ültek a börtönben és támogatták a palesztin vezetőt Jasszer Arafat-ot Izraelben. Világossá vált előttem, hogy ezek az emberek elég képzettek, és hűek az elveikhez egész életükben.
Elértük Montpelliert, aztán kiszálltam, hogy bemenjek a városba. Elhibáztam. Elég szerencsétlen helyzetben szálltam ki az autóból, és azt hittem a helyes irányba indultam, de pont nem. Vissza kellett mennem egészen a portálig, ahol befizették az autópályadíjat. Korlátokkal voltak elkerítve, mert a személygépkocsiknak ezen a helyen meg kell állniuk, így aztán itt könnyebben találtam autót, ami elvihetett. Némi álldogálás után kiszúrtam az "autómat". A sofőr férfi, román, Paulnak hívták, aki Spanyolországból utazott Romániába. Tudott spanyolul és románul, és értett oroszul és angolul is. Alig tudtam megértetni vele, hogy nekem a helyes irányban a következő városka Orange, de még jó, hogy én értettem, hogy ő Olaszországon és Ausztrián át fog menni. Valójában bármelyik irány jó volt nekem, csak innen már el akartam menni. Elég volt már ebből a + 40 fokból, az izzadásból, hogy folyamatosan csak ittam, és estére már a fejem is állandóan zúgott. Nem is igazán érdekelt, hogy, milyen útvonalon megy, gondoltam úgy sem ülök sokáig a kocsiban. Az úton rájöttem, hogy Paul nem megy be Orange-ba, hanem átvág Marseille-n, majd jön Milánó, Velence, Bécs aztán indul Romániába. Elhatároztam, hogy elmegyek vele Bécsbe. Paulnak nem volt ellenvetése.
Marseille-ben megálltunk egy kicsit. Ez a település egyébként nagyon szép. Valahol Nizza közelében töltöttük az éjszakát a benzinkútnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése